Jó, szép, fontos dolgozat. Megható, közben racionális, tárgyilagos, szinte fád az utolsó bekezdésig. Ügyesen megoldja az egyes szám első személyű narráció problémáját, valójában fel se tűnik, nem teszi nehézkessé, a novellát menet közben mozgatja az apró, finom megfigyelések sora. De rendesen meg kell csinálni. Néhány technikai malőr, talán a gyakorlatlanságnak köszönhetően, de amúgy minden rendben. 

 Az első fecske az IJ Retusműhelyéből, a novellapályázat anyagai közül. Szeretném felhívni a figyelmet jóelőre: számomra a szerzők nem léteznek, a monitoron megjelenő írást látom. És minthogy rossz novellával soha életemben nem kedveskedtem, nem beszéltem vele zsurnálmagyarul, eztán sem teszem. Majd a jókkal, jobbakkal.A szövegben különféle háttérszín jelöli a matéria furcsaságait. A piros mondatok a restaurátoré. OZ 

Kérem azon szerzők szíves figyelmét, akik fülük botját se mozgatják a kérésre, hogy az onagy@holop.hu címre küldjék el (nyomdatechnikailag használható) portréfotójukat, néhány soros cv-jüket (születtem, tanultam, élek itt és itt, írtam ezt és azt, rövid publikációs lista, ha van), hogy elkezdhessük a szerkesztést, mert rögtön vége van a nyárnak. 

Kérjük a díjazottakat, hogy az ij@irodalmijelen.hu címre küldjék el számlaszámukat (bank neve, IBAN-kód), hogy át tudjuk utalni nyereményüket.Mindazok, akiknek írása ki lett válogatva az antológiába, küldjenek magukról egy fotót és rövid életrajzi adatokat (születés éve, helye, foglalkozás, megjelent kötetek stb.) a szerkesztőségbe (ij@irodalmijelen.hu ).

2009. április 19-én 13 órakor

Pályázó Hölgyek és Urak!A novellapályázat kiírásának megfelelően a zsűri a beérkezett novellák közül kiválogatta a legsikerültebb írásokat, amelyekből antológiát jelentet meg (Irodalmi Jelen Kiadó) a Karácsonyi Könyvvásárra. A díjazott öt írás értelemszerűen az itt felsorolt ötvenötből kerül ki (emlékeztetőül: eredményhirdetés június 30-án), lehet találgatni.A címlista sorrendje véletlenszerű.

– Minden fej egy kaptafára készül, arányaik megegyeznek. Figyeljük meg a modell fejtartását! Kissé félrebillen. Ennek megfelelően kicsit ferdén, majdnem átlós irányban meghúzzuk az arc tengelyét. Ezután megrajzoljuk a fej formáját, amely majdnem minden esetben ovális. Ezt két, a tengelyre merőleges leheletfinom egyenessel három részre osztjuk. Egy kettős kereszthez hasonló ábrát kapunk.

– Gipszbe van a praclija! – gúnyolták.– Adj tanácsot! – fordult hozzá a szavaló. – Hol javítsak még a poémámon?– Sehol – búgta a poéta. – Ne javíts rajta. Dobd el!Illatos öklüket rázták, mint pap a füstölőt.– Tévedés ne essék – fordult most a költő a szavalóhoz –, én csodállak Téged.

    Órák múlva rémült üvöltés szakította meg a hegyek csendjét. A lent maradottak felkapták fejüket, és látták, hogy a magasból egy ember zuhan alá és a földre puffan. A véres hústömegben alig ismerték fel Fricit. A lányok sikoltozni kezdtek, a fiúk eszeveszetten rohangáltak. Amikor  sikerült annyira lecsillapodniuk, hogy értelmesebben tudtak gondolkodni, eldöntötték, hogy ketten elszaladnak a legközelebbi, tíz kilométerre levő faluba, és segítséget kérnek. A többiek pedig ott várnak, hátha időközben előkerül Ördög. Senkinek sem volt bátorsága a barlanghoz mászni.

Egyszer csak felébred. Furcsa érzés keríti hatalmába. Otthona falai remegni kezdenek, némán, zajtalanul. Hallgatózik. Csönd van. Miért nem üvöltenek? Mi ez az óriási némaság? Mindjárt ráomlik minden, de egyetlen zörrenés sem hallatszik. Most mit tegyen? Próbáljon elrejtőzni? Vagy inkább maradjon nyugton? Mozdulatlanul vár.

Lány: Miért gondolod azt, hogy egyáltalán fontos az nekem, hogy a te érzéseidre figyeljek? Értsd meg, hogy most talán az lenne a legjobb, ha elzárkóznék, ha elutasítanálak magamtól. Így sokkal könnyebb lenne nekem.

– Nagyon furcsa lesz, amit most mondok. Soha nem vagyunk egyedül. De soha nem vagyunk társaságban sem. Emberek lehetnek mellettünk, s az emberek hiányozhatnak is mellőlünk. De mi mindig egyedül vagyunk, s mindig társaságban. Az Istennel mindig közösségben lehetünk, s vele lehetünk egyedül is. Most olyat mondok amit, már sokszor hallott, s nem nagyon vigasztalta. Legyen türelmes.

Erre már sosem kapok választ és talán majd ez az olthatatlannak tűnő kíváncsiság is eltűnik egyszer belőlem észrevétlenül. Sosem felejtem el azt a napot, amikor prostituáltakat kezdtek toborozni a barakkokban, ami később többször is megtörtént, mert azok az asszonyok, akik ilyen szolgálatot teljesítettek lényegesen rövidebb ideig éltek, így kellett az utánpótlás.

Milyen egyszerűen, milyen könnyedén otthagyta. Talán még egy kicsit várhatott volna. Talán egy kicsit… Mert, mi változott? – Talán, ha egy kicsit is türelmesebb, önzetlenebb. Lelkesebb… Ha egy kicsit is több tudna lenni.

Nem fűzhettem tovább gondolataimat, kizökkentett egy csilingelő hang, felültem a villamosra, s a tömegszagban ellanyhultam. Amikor úgy pár hét múlva, kezembe került ama háromból egy, olvastam, míg az arcomra ráesett. Aztán ismét, és újból elölről, és minden vesszőnél újra és újra, a szavakon átbucskázva, visszamászva, míg derengeni kezdett végül, micsoda veszteség nekünk, hogy ez az elme is egyre vénül.

Tereza néni rámhagyta a vagyonát. Pénzt, ékszereket, értékpapírokat, három ingatlant. Sosem foglalkoztatott a családja. Mikor nála laktam, a meséi érdekeltek, a kifogyhatatlan játékai, a mézédes altatódalai. Mikor hazajöttünk, fokozatosan elmúlt a hiánya. Tizennyolc éves koromig karácsonykor küldött valamit, kis csomagot, vagy képeslapot.

– Kaptunk még 10 percet... Annyi mindent szerettem volna elmondani neked... Amire nem kaptam alkalmat, 25 év alatt. – Jó apám voltál. Én mindig büszke voltam, hogy te voltál az apám... – érzett rá a lány csalhatatlan női ösztönével apja görcsös igyekezetének igazi okára. – Hát... – csóválta meg a fejét az apa cinkos hangnemben. – Egy kilenc évvel ezelőtti beszélgetés jut eszembe... – Amit a harmadik szomszéd is meghallott? – érzett rá a lány a célzásra.

E veszteségek felelevenítése újabb feszült hallgatást eredményezett. Ott volt a levegőben a „Miattatok!”. Ezt még az se tudta igazán kompenzálni, hogy szüleik „egymás” sérültjeit kezelték. Ti és mi... Valamikor köztük csak a „mi” létezett. Hogy kerültek két táborba, a „ti” és „mi” két oldalára? Ata végül jobbnak látta, ha visszavonulót fúj.

Mint egy kölyköt, fél kézzel tolja odébb a sóbálvánnyá merevedett embert, aztán utolsót lép, megtámaszkodik a plató hideg vasán. Zihál. Szemhéját összeszorítja, hónaljában jeges spongya az átizzadt pulóver.

Két tenyérrel támaszkodott az asztalon, de így is imbolygott, társai röhögtek, derekánál ölelve vonszolták magukkal. Ahogy eltűntek, a kocsma szinte kiürült. A férfi arcán nem látszott érzelem, a poharába bámult, aztán egyszer csak kimondta azt az egy szót. Rám nézett. Meg sem mukkantam, de többet nem szólt. Felhajtotta a borát, és köszönés nélkül otthagyott. Fél óra sem telt belé, olyan részegen jött vissza, hogy alig állt a lábán.