Jelige: Főnix

 

Ezt a furcsa csodát, az
Idegen, távoli, rút-szépséges, ármánnyal
Szőtt szerelmes, de mindig jól végződő, nekünk
Átlagosoknak ésszel felfoghatatlan….
Álomvilágot.

 

 

 

 

Ébredő város

 

A hajnali ébredés előnyeit sokan ismerik és
Élnek is ezzel a lehetőséggel, ki kedvtelésből,
Ki kényszerből, az arányt bár nem ismerem
Én egyik táborba sem tartozom.
A hajnalban mindig van valami misztikus,
Valami más, amitől az ember
Néha még lélegzetet is elfelejt venni.
Az éjszaka szellemei igyekeznek búvóhelyükre
Bár aki éber, még megfigyelheti így hajnaltájt
a szárnyak és palástok libbenését, amint a sötétséget
maguk után húzván ki lassan, ki a szélnél sebesebben
eltűnik, illuminál és csak azt várja, hogy újra ébredjen
éjszaka hercegnő és fekete szemeiből sötétségbe vonja újból a várost.

 

A hold még rám kacsint, majd egy  felhő mögé bújva
Végképp búcsút mond az álmatlanoknak: ne csüggedjetek,
Hamarosan ismét találkozunk.
Alszik a város. Apró fekete árny szalad át a
Még feketén csillogó útburkolaton, szájában az aznapi megérdemelt reggelivel,
melyet  a szabad néphez tartozó fiai hamarosan nagy megelégedéssel
ropogtatnak délelőtti szunyókálásuk előtt.
Tökéletes vörös szőrén a lámpa
alatt megcsillan még egyszer a holdsugár,
majd hirtelen szökken egy nagyot
mert Ali és Mona szemben észrevették őt és éktelen
kiabálásba kezdve riasztják szomszédjaikat:
ébredjetek, a lompos megint itt szalad.
A vörös csillogás már csak egy emlék,
de a kutyák még megbeszélik az eseményeket,
Rákényszerítve ezzel környezetüket az ébredésre.

 

Dús pára lepi be az utcát, tán ködös lesz ez az októberi reggel?
Csendes és eseménytelenül múló percek, csak az óra ketyegését
Hallgatom, mely fáradhatatlan rója köreit és mégsem szédül sosem.
Lassan lámpák fénye gyullad a szomszédos házakban és
Kétszázezer ember ébred egy új napra megint, mely talán boldog lesz, talán fárasztó
De hátha inkább előbbi mint utóbbi és életet lehelnek ebbe a ködös napba, mert
Hamarosan fúj a gyár, ötkor kétszer, hatkor egyszer és bár már kihalt ott
Minden, nincs olyan lélek itt, kinek ne dobbanna meg szíve ennek hallatán,
Szebb ez tán a legszebb zenénél, mert mindenki ugyanazt érzi szívében: itt a reggel,
Új nap indul fáradhatatlanul az  idő öreg szekerén immár milliomodszor …

 

Nem is igazi várospolgár itt az, ki még sosem érezte meg a lágy
Acél döbbentő forróságát és az üzem olajos-koszos illatán
Keresztül nem lépett be ebbe a csodaországba, melyet
A hatalmasok már halálra ítéltek, a benne hívők hitetlenné váltak
De erejével és csúfságával ott trónol a város közepén és a mai napig
Mindenki megcsodálja valaha volt fennségét és grandiózusságát.

 

Sétálni a feketén izzó buga-rakoncák között, melyek
várják sorsuk beteljesedését, hogy egy rozsdás vagonban
megérkezzenek a csillogó német gyárakba, ahol luxusautók
és csodaszép gépek válnak majd belőlük.
Ez a mi szűkebb pátriánk rút kiskacsája, melybe a múlt
Annyira beleszeretett, hogy végképp magával ragadta
és nekünk csak hűlt helyét hagyta itt…

 

A gyár felett a szellő már rég nem hordja a füstöt sem kelet
Sem nyugat felé, bár a hegyek vonzzák most is, mert fáradhatatlanul
Dolgoznak azon, hogy tisztítsák e levegőt, nekik még senki sem szólt,
Hogy már nincs miért…
Puccos gyárak és szállodák nem szennyeznek városlevegőt, de ha
Megbotlanak egy kőben és a feledés homályába merülnek, nem is fog
emlékezni rájuk senki sem….

 

Látom, amint a kocsim tetejéről az első
 napsugár felszippantja a harmatcseppeket,
Melyek ragaszkodnának még a járműhöz, de érzik, hogy
a Nap nagyobb úr és engedelmeskednek néki.
Felemelkedve apró táncba
Kezdenek, míg el nem tűnnek végképp az univerzumban,
 hogy a hajnali harmat vagy egy kiadós eső alkalmával
újból megtalálják a nekik tetsző és oly kedves tájat
és beboríthassák végtelen - nedves szeretetükkel.
A járdák még mindig csillogó-feketék, mint anyám süteményének tetején
A csokimáz, melyet vajjal tesz fényessé és bársonyossá….

 

Ébred ez a szépséges-rút helység, melyet bár kétszer elhagytam
Mindig visszatértem, mert ennek a városnak az íze más.
A gyerekkor ismerős szaga, a villamosok keserédes csilingelése,
A buszok ma már hangtalan csattogása mind egybefonódott egy emlékkel,
Ami maga az élet és nem enged, szorít, s ha hűtlenségemben elhagyom,
Már alig várja, hogy visszatérjek és szemem szeretetével átöleljem ezt
Az egész cudar-kis világom, melyet nem adnék semmiért, pedig
Sokan nem is értik, mit szeretek rajta….

 

Az acélváros rég elfeledett image, ma már büszke-fejlődő és szépséges…
Ki szerette régi arcát, hogyne vonzódna ehhez az újhoz, melyet
Ki-hogy visel, de semmiképp sem megy el szó nélkül mellette.
Tudom, érzem, hogy szeret ez a város és várja a viszontszeretést,
Megsiratja minden tékozló fiát, ki elhagyja azért, mert azt hiszi,
Máshol majd jobb lesz….
Visszavárja, ha csak egy szóra, ha csak mint egy álombéli sétára,
Melyben Lillafüred vagy Tapolca üde arcát mutatja, hogy visszatérj
Hozzá, hacsak emlékezetedben is…

 

Márpedig véred le nem tagadhatod,  el sose hagyhatod, bárhová vessen
az élet, megnyugvást csak itt találsz e várromok és
csodás-kopár hegyvidékek között….
Hát várunk rád, kik itt maradtunk és
őrizzük neked a lángot, hogyha hazatérnél,
Itthon mindig melegséget találj!

 

 

 

A hajnal háza

 

Eső áztatta földek váltogatták egymást sárga
Repce és aranyló búzatáblákkal,
Néhol feltűnt egy csokor pipacs
Tűznyelve a békés hullámokban,
Ahogy csendesen ringatózott a sokszínű
Sakktáblával.

 

Kerestelek fent  a magasból, csodáltam
Ezt a való világot ébren és álmodva
Léptem a nefelejcsek közé majd csak hagytam,
Hogy szemem visszasimogassa ez a
Kékség….
A Szellemkerttel ellentétben itt minden nyugodt volt és
Békés, élő és illatozó ebben
A tavaszban.
A madarak meg sem lepődtek röptöm láttán,
Tudták, hogy téged kereslek…
Hát intettek csőrükkel, hogy szálljak messze még,
Távolabb…   
Egy ideig kísértek utamon, míg csak a Sirály maradt,
Ki vitorlázni tanít mindenkit, ha hagyja…
Odaát.
Aztán búcsút intve elszállt az ismerős fehér szirtek felé
Mondván, innentől egyedül maradok, csak a szellő lesz
Társam, de a kék ég alatt nincs mitől félnem, csak sose adjam fel
A reményt.

 

Magányomban mégis élveztem az újdonság ízét nyelvemen,
Felfedezni a világot
Más szemmel, ahogy eddig…
Más ízzel, ahogy eddig …
Más érzékkel, ahogy eddig…
Más szerelemmel, ahogy eddig ….
Keresni téged, de egész máshogyan,
Mint ahogy eddig….
Tettem bármikor is, bármely életemben.

 

A Tudás kristálykockába zárta igazi éned, hogy
Odanyúlván csak a hideget érjem el kezemmel,
De sose érezhessem a
Valóságot.
Amit most látok…
Amit most érzek…
Amit most ízlelek….
Amit most megértettem
Benned. Bennem.
Bennünk van ez a kristályüveg…
Lapjait kibontottad már nekem és
Feltártad a mögöttes létet, de mintha tükör lenne
Mégis, amiben nincs is valóság.
Még mindig csak a képzelet…
Itt vagy és mégsem, mintha a délibáb még nem
Játszott volna velünk eleget.

 

Elindultam hát utánad ebben a sík térben, hogy
Az üveg mögé lépve leküzdjem a távolságot, mely
Kézzel nem fogható…
Szemmel nem látható …
Érzékkel nem legyőzhető …
Ha megtalálom az Ént, akkor meglesz a Te is.

 

Már befogadtam mosolyod, hallottam suttogni
Hangod hívó szavát, tarkómon borsódzni lelked
Néma kiáltását.
Kész voltam az útra.
Itt vagyok hát és látom röptödet, de fejeddel intesz, hogy gyere még,
Mert ez a fenyőerdő alattunk még csak
A reggelé …
Az aranyló búzatáblák utunk mentén  még csak
A nappalé …
A hósapkás hegység, mely fáradt álmunk hűti, még csak
Az éjjelé…
S bár tudom, hogy  itt jársz, már nem látom
Lépted lenyomatát a hóban, lassan kinyitják szemüket
Az árvácskák, ahogy közeledem…
Minden mosolyra fakad.

 

Igen. Itt vagy. Itt vársz rám.
Ezüst köpenyed villanását követve nincs más dolgom, mint
Hogy belépjek végre…
A hajnal házába Veled.
 

 

 

 

Színház
 

 

Szép mesék birodalmában járni…
Feledni múltat és jelent, mikor
Csak a látványban élsz és elhiszed, amit
Mondanak, mert jó elhinni, hogy
Ugyanolyan szabad vagy, mint ők, kik
Játsszák, éneklik, élik….
Ezt a furcsa csodát, az
Idegen, távoli, rút-szépséges, ármánnyal
Szőtt szerelmes, de mindig jól végződő, nekünk
Átlagosoknak ésszel felfoghatatlan….
Álomvilágot.

 

Hogy nékem mit jelent a színház? Néha
Többet, már-már kevesebbet, mint amit
Élnem kéne belőle, mert színfalak mögé nézni
Kedvem nincs, és a félsz nagyobb bennem, mint
Az eredendő kíváncsiság.
Inkább elszaladok a kérdés elől, mert
Szeretném, ha ilyen álomképként maradna
Meg bennem minden, amit ott látok és
Nem vágyom tudni a mögöttes létet…

 

Hisz van-e ott is, ami fáj?
Biztosan…
Hisz van-e ott is, ami rossz?
Biztosan…
Hisz van-e ott is ármány?
Biztosan…
És szövődik-e igaz szerelem?
Biztosan….
Talán ott is van evilági élet?!
Biztosan…

 

Figyelem a körülöttem ülők arcát, vágyom
Látni szemükben a csillogást, a félelmet, az átélést…
És mindent, amit érzésnek hív az ember, és bár
Nagy igyekezettel nyomja el magában, ilyenkor
Kitárulkozván, mint egy kisgyermek, őszinte
Meglepődéssel figyeli a zajló események
Folyamát, megélvén, amit szeme a látvánnyal magába szív és
nem veszi észre, milyen sebezhető….
Szeretem nézni az embereket.
Kár, hogy a színpadról a nekünk pózolók nem látnak minket, jó kis
Tanulmány lenne ez nékik is, és hasznosíthatnák
E tudást az általuk épített álomvár falai között….

 

A taps csak egy halk visszhang…
De az emberek átszellemült arcát látni, mikor belépnek a
Brokátfüggönyös palota kapuin és lélegzetvisszafojtva
Csodálják tiszta és pőre lélekkel ezt az igaz-hamis
Világot, az a játszók számára az igazi elismerés…

 

A színész is ember….
Mégsem hisszük, mikor ott áll a színpadán…
Mintha valós volna minden szó, amit
A száján kiejt, minden mozdulat,
Mivel felénk jelez,
Minden pillantás, düh, harag és bánat…
Mintha igaz volna…
Oly jó elhinni, hogy ez a valóság.
Átélni az igaz szerelmet…
A mosolygós örömöt…
A fájdalmas elválást…
Megkönnyezni az elmúlást…
Oly jó szemünkkel felöltözködni a szép ruhákba…
Jellemekbe…
Példaképbe…
Szerelembe…
De mégis elmúlik.
Vége lesz. Elillan, tovaszáll….

 

Kilépve már a sötétség fogad, hideg van
És én fázom.
Hiányzik a benti meleg, fény és hangoskodás.
Szemem lehunynám, hátha visszatérne a kép…
Fülembe csengene a dal…
Visszhangzana a hang, mit szeretek, néha
Utálok, de semmiképp sem mehetek el
Szó nélkül mellette.
De nem tér már.
Nem jön már.
Hazament a szép történetet magában zárva…
Hogy holnap újból odaadja magát
Másoknak és ők is elhiggyék, hogy mindez
Értük szól….
Kezdődjék hát a varázslat megint…