Jelige: DOLERONY

 

még nem tudom, lehet, felelted, majd csönd a vonalban.
két hete nem beszéltünk. ezalatt felszedtem a szerb
csoportból a szólótáncost, állította, én vagyok a best.
nem tagadom, jól esett, próbák alatt, után,
öltözőkben, előtt, folyosófordulókban,
és végig azon gondolkodtam, hogy tagadom majd le.

 

 

 

hazaszeretve

 

 

„én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg”
         Domonkos István: Kormányeltörésben

 

 

 

én magyar lenni

tudni is nyelv

élni magyar föld

de kurva élet

nincs pénz de van

többféle zászló

lobogtatni, van

nyögnyelős himnusz

bélyegre bélyeget

nyalni van kuss

idegenben kokárdát

tűzni hajtókára

büszkén hordani

titkon hazavágyva

 

 

 

megjönni hazavágva

tudva hogy magyar

leszállni földre

megcsókolni

 

 

 

drága taxiba ülni

de jó újra itthon

pórusokba szívni

a gyorsforgalmi szürkét

a piros lámpánál

bambulni magam

átmászva előttünk

benéz egy hajléktalan

útjára engedni

a túlfelén megáll

zsebkendőt kotor

beleköpve

cipője orrát

fényesíti maszatol

 

 

 

tisztulni tudva

maradós a mocsok

de jó hazajönni

leszállni földre

 

 

 

 

 

záróakkord

 

 

 

összevesztünk a vasárnapi ebéd után, elküldtelek.

öt perc gondolkodási idő, aztán utánad indulok.

csak november ez még, nem is a tél,

mégis, loholás közben vacogok.

a csatornafedőket átugrom, mágnesként

visszahúznak, megcsúszok a havas avaron,

hasra esek. latyak kabátban futok tovább,

az esernyőmet a következő sarkon

eldobom, úgysem állsz be alá velem.

arccal a hulló hónak fordulok,

követem lépteidet, vadászkutya vagyok,

és mindjárt utolérlek.

 

 

 

miért nem vártál meg itt a megállóban,

nem jelzett a piros lámpa, hogy állj meg,

máris jövök? el sem áztál volna, ha tovább vársz,

bebújtál a kapucnid alá. a kék buszra felszállsz

a hátsó ablakról letörlöd a párát, már azt hiszem

integetsz, pedig szarvasbőr kesztyűddel

csak hóangyal szárnyait rajzolod,

miért nem látod, hogy majdnem ott vagyok?

a csatornafedőkön elolvadt a friss hó,

sűrűn pöttyögetett büntetőpontok.

a hóban hagyott lábnyomaidban

záróakkordként most kottát lépkedek.

 

 

 

 

 

 

egy állítás

 

 

 

hívtalak, hogy gyere el megnézni, telefon közben

a tükörben a gallérommal vacakoltam, állítgattam,

majd le. nem tudok kétfelé figyelni, letettem, visszamentem

a snoopys pulcsimért. sokáig hallgattál a telefonban.

gyere el, nézz meg legalább, már könyörögtem.

(meg még mit ne? marionettezz velem? legalább.)

 

 

 

még nem tudom, lehet, felelted, majd csönd a vonalban.

két hete nem beszéltünk. ezalatt felszedtem a szerb

csoportból a szólótáncost, állította, én vagyok a best.

nem tagadom, jól esett, próbák alatt, után,

öltözőkben, előtt, folyosófordulókban,

és végig azon gondolkodtam, hogy tagadom majd le.

 

 

egy állítás, egy tagadás.

 

 

a főpróba után, előadás előtt, margaréta csokor állt

a tükrömnél. átrohantam megköszönni Tihonak,

még kapkodva magunkra zártuk az ajtót. kopogtál.

az öltöztető megmutatta, hol találsz. ott álltál

felhajtott gallérral, felém fordított, nyitott tenyérrel,

fogad közt margaréta. mi tagadás.