A nehéz bőrönd
inaktól körülfonva
puffan a padlón,

Te vagy ki kapja, te vagy ki marja
Te vagy a gyilkos, te vagy a szajha
Te vagy a pásztor és te vagy a birka
Te vagy a kés és te vagy a bánat
Hűséges társa a vérbő halálnak

a félelem a tenger alján pihen
míg a fájdalom lecsupaszított teste
lavinaként tombol – vérfagyasztó láva

...az életvonal kiegyenesedik, ha nem vigyázunk. Csak rajtunk áll, megöljük-e , vagy életben tartjuk szegény beteget..Az ember fáj a természetnek. A halálát ne idézzük elő.

Túlélő, Bábel, Fáj

Mekkora badarság, hogy fájhatok a Földnek vagy talán igaz,
de akkor még valóbb, hogy sokkal inkább nekem fáj a Föld.
E Földnek ugyan mit lennék eszében, hordott a hátán nálam
jóval aljasabbakat, tócsába pöckölöm a csikket, jól bedagad.

Hallottam már elfásult, rémtörténeteken élő öregektől, hogy mindenféle katasztrófa közeleg, hogy majd így bosszulja meg a természet, hogy már az erdőben is szmog van. Nem hittem nekik.

Üldögéltem csendben, néztem a nagy hegyet,
amelynek gerince mára semmivé lett.

Földre nézve

Szilárd anyagban, kőben
a formát rendezem.
Folyókban, tengerekben
hullám az ékszerem.

Éljen a Zsarnok! Nem több, mint halandó vendég,
A haldokló Bolygón, bolyongó barbár felség…

Beomlott a pincém, gyere át. Együtt mentek le a rozoga lépcsőn, lent, mintha földrengés lett volna, a padló feltúrva, tárgyak félig földdel fedve. Félix kézzel seperte félre a földtúrást, talán vakond invázió van, szólt. Az más halmokat rak, hallotta a szomszéd válaszát.

Vixit!

Egy ritka szép szeméthalomra néz
az ablak – Szív utcai kislakás.
Nem viccelek, ez nem irónia –
tényleg tetszik, ahogy az elhagyott,
nagy telken áll a törmelékkupac.

A szív kitart, s az ész nyugalmazott –
már nem számít, hogy mit miért csinálok;
én csak csinálom, és jutalmamon
veszek egy új, egy jobb, nagyobb világot! –

aztán dörög
gurul a por
lila reggel
kapaszkodik
rettentő ködökre

Az égen átúszó felhő nem csupán a napot mosdatta fel, de a vén Jakabnak is letörölte homlokáról a haragot. Lecsípett egy szép, napos oldalán feltűnően rozsdásodó forma, fehéres sárga szemet, és botjától megszabadított kezével megemelte a csüggeteg fejet: felhívta a férfit ismét a lejtőre.

Pezsgett és fodrozott, nyaldosta lábam,
szandált is hínárból fűzött nekem,
két marék kezemből formáztam tálam,
s kortyolva prüszköltem életvizem.

Mikor az ifjú vezér kissé úrrá lett fájdalmán és kábultságán körbenézett. Az erdő közepén, egy évszázados fenyő tövében feküdt puha moha, és szúrós áfonya ölelésében. Ahogy beleszívott a kora reggeli friss levegőbe, a szokásos gyanta és fanyar talajillat mellett valami ismeretlen, és meglehetősen idegen illatot érzett.

Amíg a csöbörben egyre gyűlt a langyos, gőzölgő tej, és mindkét egerésző cirmos szelíd törleszkedéssel kérte a maga részét belőle, ő arra gondolt, hogy az újságban valójában minden a gyűlöletről és fájdalomról szólt.
Hogy minden jóslat egybevág a világvége eljöveteléhez, hogy ránk szakad az ég, hogy összeomlik a naprendszer.
Hogy félni kéne.
De ő nem félt.