Hulló nyárfavatta
Úszik rajtad a partra.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

Kikérem magamnak,
hogy barátaim és ellenségeim
ne tudjanak már verset
írni, mert feketére égett
az ujjuk az árulás
izzó acéltollát megragadva

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

a lány, ha húsz már tud egy s mást,
leginkább azt, hogyan (ne) tegye szét a lábát,
ha véreskezű, kegyetlen
költőnő szeretne lenni.

törött karfa a világ
és az ülés is kényelmetlen
de nem volt és most sincs
előled hova menjek
mint sötétedéskor
megvadult őzek
nincsen bennünk isten

s enyém csak amit magamból
teremtek:
a pillanat.

a paprikapalánták egyébként is kényesek,
olyanok, mint minden palánta és érzés,
a semmiből jönnek, de mihelyst kissé kinyílnak,
már óriási elvárásokat támasztanak az élettel szemben:
ez kell nekik, meg az kell nekik,
és ha nem kapják meg, úgy állnak bosszút, hogy
kihalnak.

tested rejtekéből hunyorogva
lestem lopott szoknyáját a nyárnak

feslett szirének
tenger vizétől ittas
fecsegő lányok
incselkednek
a bosszúszomjat habzó
poszeidónnal

A nyár fene egy szörnyeteg,
augusztusban főleg, amikor melegre számít az ember,
bár nem kemence-forróságra.
Viszont ez kedvez a hajléktalanoknak,
akik, a mondás szerint, tükörtojást sütnek az aszfalton,
vagy a csatorna vasfedelén
eldobott pizzamaradékot melegítenek fel.

azóta is ott fekszem
az ölében, belélegezve a kikötő felől érkező,
pálinkaízű szelet,
és újra meg újra elalszom, mert
szeretem, amikor felébresztenek.

Itt majd rúgni kell
Be meg Fel
Mi meg, csatárok
Lihegve lótunk, futunk
Cselt szövünk, esünk, ordítunk
Jártatjuk a szánkat

néha felpróbálja az útra kelők lábnyomait,
mint a kisgyerek az anyja cipőit.

s ahol az éggel végül összeér:
agyonmosott farmerszín a csipke

A szerelem
óvatosan lép a házba,
idegen férfi sötét bútorai közé,
látszik, hogy nem ismeri a járást,
hosszú hajával takarja hátán a szárnycsonkokat,
fehér bőrpántos szandálját kezébe véve,
mezítláb halad a márványlapokon

"Mióta Caprin jártunk,
medve-bátyám már nem is búskomor.
A fellegeket nézi gyakran.
Szivarozgatva nézi őket,
s a hullámokat meg a nőket,
s már nem olyan nagy patrióta.
Ahogyan mondom, Capri óta."

itt apám a sziklakert
s benne én kövirózsa

szorongatom a kulcscsomót

az átvizesedett kabátzsebben

mint aki ölni készül

de nincs hozzá fegyvere

Világ-
Megálló és úszó-
Öv
A sötétben