Vízmunka – Bíró Tímea versei
Vízmunka
Bíró Tímea versei
POGGYÁSZ
Bach prelűdjei végigfutnak a testeken
a csillár fényesen világít felettem
a városháza dísztermében ringatóznak
a selyembe bújtatott műkeblek
a lepedő alatt anyám mellében
a rák eszegeti a tejmirigyeket
a morfium lehalkítja a fájdalmat
de én hallom a szervek bomlását
az alma nem esik messze a fájától
nem esek össze anyám látványától
tartom közöttünk a folyó nélküli hidat
a szája szárazságot virágzó sivatag
az ujjait nem mozdítja
kézfejem ökölbe szorítva
kinek fizessek vagy imádkozzak
hogy hazavihessem innen
kinek kell kérvényt írni
hogy lehet ledolgozni a betegséget
évek óta nem látta a tengert
mégis tele van sóval a szeme
kagylót szednék neki a parton
amíg ő ananászt venne
a zongorista egy ideje már
csak a fekete billentyűket üti le
a nővér azt mondja
az ágytála két napja üres
semmi nem jön ki belőle
hamarosan útra kel
a méhében utaznék el vele
VÍZMUNKA
dobálja anyámat a tenger
halott teste belekékül a vízbe
nem tudok úszni
hogy kimentsem
sírás nélkül nem
tudom megúszni
az anyahalált
növesztem a tengert
a sirályok nem
esznek tetemet
élő húsra szállnak
a felszín töredezett
mint a kádban
amikor a víz
belegyűri magát
a bőrbe
miközben a kezemből
kicsúszott szappant
keresem
anyám fürdősóként
oldódik a mélyben
LEEGYSZERŰSÖDÉS
csak egy mélyzuhanás
lenne az élet
a cinegék énekére
őzek
kergetőznek benne
nyoma és íze van
az éhezésnek
a szintetika rátapad
az ingerekre
elcsitítja őket
a családfa a kályhacsőben
fázik az angyalok veséje
fűteni kell
a kemence téglái
már csak díszek
egy összetört valóság
hatvan négyzetméterében
a leghuzatosabb mégis
a férfiak tenyere
megmásszák a méhfalat
és kifekszenek a hősök terére
ALTATÓ
három telefon egy csergőóra ébreszt
lenyomom visszafekszem
anyámmal álmodom
azt írom neked mélyen aludnék
eleget teszel a kívánságnak
kisimogatod hajamból a kócot
az álombéli találkozásra
néha rúgok egyet alvás közben
ilyenkor szerinted a méhemhez kapok
nem találom a ruhaszárító kötelet
ki kéne mosni a rákos lepedőket
anyám az ajtófélfának dőlve sírdogál
hogy neki itt már nincs helye
kidobálok a szekrényből mindent
itt általában felébresztesz
ismét rendezetté simogatod a hajam
csöngetnek de nem nyitok ajtót
anyám nem tudja hol lakom
a postás már kilenc éve
szaladgál ide a gyászjelentéssel
LÉKET VÁGUNK
szégyenérzet fészkelődik a cipőnkben
szorítja lábunk
ahogy az esőverte utcasarkon álldogálunk
annyiszor megpróbáltuk
mégis megkeressük a másikban
a bejáratot
nem érted és nem értem
a magány ellen térünk vissza
a képzelet felsorakoztatja
az idillikus képeket
nagyvárosi cukrászdákban
elhangzott nevetéseket
falvak fűszőnyegén szétszórt
majd karokba zárt kincset
aztán a félve kimondott
de elszánt elengedés
belül szűnni nem
akaró szembeszél
felkaparjuk a vart
friss színű legyen az emlékezés
kifárad a Duna
folyton visszasírjuk
a közösen csodált mederbe
meg kéne tiltanunk
egymásnak egymást
párzó kutyák
mellettünk tartanak szünetet
szorongatom a kulcscsomót
az átvizesedett kabátzsebben
mint aki ölni készül
de nincs hozzá fegyvere
