A valóság ezerszemű megfigyelője
Lajtos Nórával 2011-ben Kolozsváron, a Hungarológiai Kongresszuson találkoztam először, ahol Sánta Ferencről tartott előadást. Aztán a következő nagy állomás a 2013-as év, a Debreceni Egyetem, mindkettőnk doktorijának színhelye. Azóta hűen követve életpályáját bizton mondhatom, a szó legnemesebb értelmében vett alkotó életpálya az övé. Amit nem választ az ember, arra választatik. Elsősorban költőnek vallja magát, de otthonosan mozog a tárca, novella, kritika műfajaiban és munkásságának irodalomtörténészi vonulata is jelentős. Termékeny alkotó, eddig tizenkét megjelent kötetet jegyez, publikációinak száma meghaladja a félezret. A Magyar Írószövetség 2023-ban ezen teljesítményét Bella István-díjjal jutalmazta, de ugyanígy büszkélkedhet az Irodalmi Jelen költészeti díjával is (2025).
Első, 2014-ben megjelent kötetét (A tiszta beszéd varázsa), amely tanulmányokat, kritikákat, könyvismertetőket foglal magába, Görömbei András professzor úrnak ajánlja tanítványi hálával. Ez a hagyománytisztelet munkásságnak egész eddig bejárt útját meghatározza. A hagyomány élő forrás számára, akár mint költőelődökkel, akár mint sokat nyújtó mentorokkal, tanárokkal való párbeszéd. Természetesen Sánta Ferenc már ebben a kötetben is jelen van. Hiszen már ez az első kötet is summáz, betetőz, mint minden kötete, mert az írással már jóval a kötet megjelenése előtt próbálkozott, egy 1996-os Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle hasábjain megjelent első versétől számítódóan.
Égbe szaggatott pogácsák (2024) címmel megjelent könyve ötven tárcát kínál az olvasónak. A múltidézés gesztusával emlékezik meg a nagyszülőkről, a gyermekkorról, a családi házról, egy kissé tágítva a teret és az időt. Témaválasztása kiterjedt: szól a bűnről, a kegyes hazugságról, az öregkorról, a hajléktalanokról, a magyar nyelv poétikájáról.
Szerteágazó munkássága mellett Lajtos Nóra igazi megmutatkozási terepe a vers. Sorsszimfóniák című, 2015-ben megjelent verseskötete kapcsán egyik méltatója „imagista világképről” beszél, ahol „az »image« nem egyszerűen költői kép, hanem a létezés adott, meghatározó pillanatának tárgyi rögzítése a szavak puritán ökonómiájával és átfogó zeneiséggel.” (M. Fehérvári Judit) Valami ilyesmit érzek magam is Lajtos Nóra verseit olvasva: a létezés minden pillanata fontos lehet, csak a szavak sűrítettségének egy olyan foka kell hozzá, hogy szinte berobban.
Előfordul, hogy a versforma (szonett, haiku) követeli meg a koncentráltságot, az esszenciális tömörítést. A versciklusok esetén, mint például a nyolc darabból álló Sylvia Plath-ciklus, a vers tárgya szabja meg az irányt és az arányt. Ugyanakkor Lajtos Nóra verseinek magas száma (több mint 200 publikált verset tarthatunk számon) a spontánul áradó, ún. „zsigerből” írást feltételezi. Azonban a szerző saját bevallása szerint, amikor spontán „jön” a vers, az is átmegy egyfajta verstani vagy inkább „lelkiismereti” szűrőn, hogy az alkotás valóban hiteles legyen.
Lajtos Nóra verseinek két szélső pólusa a csengő-bongó gyerekversek, amelynek foglalata a Cserbóka című kötet, valamint A tölcsérjázmin éneke című kötet súlyos, biblikus hagyományokat is mozgató istenes versei. És talán ezért még izgalmasabb rokon vonásokat fedezni fel bennük: a gyermeki játék intimitása és a szemlélődésben átváltozó én másforma intimitása között. Az istenes versek elsődleges forrása a létezés mindennapi tapasztalata. Ezekben a versekben nincs határ a hétköznapi és isteni szféra között, egy pipacsmezőn vagy éppen a kórterem kínjai között, élet és halál szűk mezsgyéjén mindenütt ott ül az Isten. Megszenvedett ez az istenélmény, a keresés kínjától terhes. Számomra, a kötet egyik olvasója számára, mégsem nyomasztó ezen a kereső, tapogatózó úton végigmenni, mert a plasztikus, láttató erejű képek, egy-egy telitalálatszerű megfogalmazás, egyszóval a forma öröme kárpótol.
A gyerekversekhez gyerek kell. Amit vagy megtalál a költő önmagában egy-egy szerencsésebb pillanatában, vagy pedig egy családban született kisgyerek lesz a címzettjük. Lajtos Nóra esetében az utóbbiról van szó, a Natika nevű unokahúg, keresztlány az ihlető forrás – habár nem zárhatjuk ki, hogy a költő maga is gyerekké válik a versek írásának aktusában. Lajtos Nóra gyerekverseinek erénye a jó értelemben vett egyszerűségükben rejlik. Hogy a kocsi, semmi más csak kocsi, amit Natika tologat, hogy lehet gyönyörködni a virágokban és a pettyes labdákban, lehet tipegve játszani a szavakkal. Hogy a tárgyak közvetlenül megszólíthatók. Mert a gyereknek még élő kapcsolata van a dolgokkal, és ez a természettől adott, a korai években természetes, közvetlen kapcsolat később sajnos eltűnik. (Talán ezért is lehet nehéz gyerekverset írni.) És ezért ismerhető fel a gyermekvers hangja csalhatatlanul. Olyan ez, mint a zene. Nem kell hozzá vájt fülű, klasszikus zeneértőnek lenni, hogy halljuk, az a hang sajnos elcsúszott, falsul szól. „Lajtos Nóra megmutatta, amellett, hogy a magyar (gyermek)irodalmi hagyományok ismeretének birtokában van, rutinosan alkalmazza a különböző poétikai eszközöket, de mindenekelőtt kitűnően tud gyermeknyelven szólni” – írja róla Farkas Gábor.
Ha egy életműhöz egyszerre tartozik hozzá a játékosság, a virtuóz formakezelés és az élet kérlelhetetlen tényeivel való szembenézés, annak egy gyűjtőszava van: a transzcendencia. Mert igaz dolog kimondani a rettenetet (szépen), és hazugság elhallgatni. És aki transzcendenciában gondolkodik, az tudja, hogy a szép és a rút egyazon világrend két szélső pontja, és nem fél átjárni egyik pontból a másikba. A klasszikus zene éteri szabad világa és a pszichiátriai zárt osztály fehér pokla ugyanúgy alkotási téma lehet – előbbi a költészet, utóbbi a próza szikárabb eszközeivel. Egyik méltatója így fogalmaz a 2025-ben megjelent Hétszirmú végtelen című kötet kapcsán: „Lajtos Nóra számára zene és költészet között nincs határ, egyszerre csak átlibben egyik szférából a másikba, hogy összenyithassa a két valóságot.” (Csontos Márta) Itt valóban csak össze kell nyitni, ami eleve is együvé tartozik. Azonban Lajtos Nóra szövegeiben nincs szembenállás a szép és rút között sem, mert még a 2023-ban megjelent Fehér szektor című kötet novelláinak testi-lelki szenvedései mögött minduntalan feldereng a remény. Akárcsak az ablakon belibbenő enyhület formájában, egy bögre teában, ablakkeretben pásztázó napfényben. Egy-egy pillanatra elkapott meghittségben a nagy otthontalanság közepette. Kégl Ildikó meglátása szerint: „végtelenül összetett ez a prózaképző tér, melyben Lajtos Nóra kegyetlen őszinteséggel, fájdalmas pontossággal, empirikus tudással allegorizál emberi sorsokat.”
De ezen átmenet kapcsán ugyanúgy szóba hozhatjuk egy általa kultivált új műfajt is: a versszociogáfiát is (A gyermekkor tenyerén), amely a szociografikus megfigyelés eleddig a prózában alkalmazott „módszerét” versbe építi bele. Ebben a verstípusban líra és valóságszagú pontos megfigyelés között törlődnek el a határok. A vers egyszerre a valóság pontos, szinte szikár leltára, amire az emlékezés – mint ahogy a madár fészket épít – nyomról nyomra hordja rá a költészetet. Lirizált valóság ez, amit be kell laknia az olvasónak – hasonlóan ahhoz, mint a versek lírai alanyának gyermekkori színhelyét: Nádudvart.
Az esszé elején már említettem Lajtos Nóra Sánta Ferencről szóló irodalomtörténeti kutatásait, amely 2013-ban egy doktori disszertációval indult. Majd a Debreceni Egyetemen megvédett dolgozat átdolgozott változata 2018-ban könyv formájában is megjelent a Magyar Napló Kiadónál Példázat és etika címmel.
Fontos erről a munkáról bővebben szólnunk már csak azért is, mert Lajtos Nóra Sánta Ferenc kisprózáját tárgyaló monográfája egy meglevő, és kiáltóan üres hiátust tölt be a szakirodalomban. Sánta Ferencről ugyanis ez idáig egyetlen monográfia látott napvilágot, Vasy Géza 1975-ben publikált kötete, igaz, ugyanennek 2017-ben jelent meg második, kibővített változata. Hogy mi a recepció hallgatásának az oka, azt maga a monográfia szerzője is kiemeli. Az egyik a műfajiságban keresendő, ugyanis Sánta elsősorban a nagyregények, mint Az ötödik pecsét, a Húsz óra, valamint Az áruló felől ismert, s a nagy művek árnyékában kevés figyelem jut a rövidebb műfajoknak. A másik ok – ahogy Lajtos Nóra rámutat – a művek túlságosan is korba ágyazottsága, az ötvenes-hatvanas évek szegényparaszti tematikája, amely „visszafelé” a móriczi hagyományhoz köthető ugyan, de „előrefelé” a másodmodernség vagy a posztmodern felé nem jelöl ki utakat.
Egyszer egy interjúban arról kérdeztem, Lajtos Nórát, miért esett a választása Sánta Ferenc prózájára. Interjúalanyom erre azt válaszolta, valójában a példázatosság és az etika miatt. Mert a példázatosság és az etika két parancsa, különösen az individuum és hatalom konfliktusa izgatja, amelyhez az igazságkeresés motívuma társul. Az én és a világ harca. Hozzá kell tennünk, különösen izgalmas az az értelmezési mód, amely az irodalom és a film kettős médiumának „határátlépéseit” keresi, azon belül is hármas célt tűz ki: a film és irodalom adaptációs problémakörét taglalja, majd az MTVA jóvoltából hozzáférhető Sánta-filmfeldogozásokat tekinti át röviden, végül az összehasonlító filmelemzés módszertanával a Halálnak halála című novella két feldolgozásának behatóbb elemzését végzi el. Szerteágazóan foglalkozik az adaptáció mibenlétével, többféle elméleti irányt idéz. Azonban szintetizáló módon áll ezekhez az elméletekhez, a fő fogalmakat ragadja ki az adaptáció értelmezési hatóköréből – hűség, fordítás és interpretáció.
Ugyanez a részletekbe menő megértésvágy vezeti Lajtos Nóra jelenlegi kutatásait is, amelynek nyomán a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából egy Tóth Erzsébet pályáját végigkövető monográfia készül, és amelyből már elkészült tanulmányokat olvasni is lehet különböző folyóiratokban. Kíváncsian várjuk a folytatást.
