Állatok téli ködben – Izsó Zita versei

Líra, Költészet
 Izsó Zita
 
 Fotó: Dézsi Judit
 
 
 
ÁLLATOK TÉLI KÖDBEN
 
IZSÓ ZITA VERSEI
 
 
 
Új kor
 
Nagy a hőség.
Sokan azt hiszik, egy jobb korszak következik,
kiszáradtak a mérgezett vizű folyók,
visszahúzódtak barlangjaikba
a legveszedelmesebb állatok,
a rovarcsapdák pedig megtelnek
a befejezetlen mondataink végére szánt
apró, fekete pontokkal.
De a férfiak
továbbra is félnek a saját gondolataiktól,
inkább hagyják,
hogy mások csődöt mondott megoldásai
keringjenek körülöttük,
bolygó körül az űrszemét,
és csak akkor merészkednek ki az utcára,
amikor már olvashatatlanná válnak
a menekülők lábnyomai,
és senkinek sem kell
szembesülnie azzal, hogy mi elől futottak.
Közben fejtetőre tekert kontyú asszonyaik
naptárból kitépett lapok hátuljára jegyzik fel,
amiket úgysem tesznek meg soha,
és továbbra is csak az alakjuk miatt aggódnak,
azt ismételgetik, hogy nekik bizony
sohasem lesznek gyerekeik.
A tányér szélén hagyott kenyereikből pedig
arctalan bábokat formálnak,
és neveket adnak nekik.
 
 
 
Az állatgondozó
 
Ő volt az osztályban a legokosabb gyerek,
mindig megkapta az iskolai színdarabokban
a legjobb szerepeket,
ő volt a passióban a Megváltó,
és a betlehemesben József,
mégsem hitte el magáról, hogy jó,
de nem lett belőle sem kutatóorvos,
sem sima képű tisztviselők jól fésült főnöke.
 
De időnként kilép medréből a múlt állóvize,
arrébb sodorja a parton hagyottakat,
átrendezi a viszonyokat,
és ő is elképzeli, milyen lett volna,
ha minden másképp alakul.
 
Most napközben a nagymamáját ápolja,
délután kimegy az erdőbe,
és kilövi az állatok kiöregedett példányait,
közben pedig próbál hétköznapinak tűnni,
titkolja, hogy megtanulta az ölyvek nyelvét,
bekötött szemmel is odatalálna a madarak fészkeihez,
térképre rajzolja vonulásuk irányát,
hátha kirajzolódik valami szabályszerűség,
ami magyarázatot ad
a hideg évszakban váratlan helyeken
felbukkanó tollcsomókra.
Azt állítja, el kell fogadni, hogy vannak,
akik nem kelnek útra.
Mindig ezt mondja, amikor időnként találkozunk,
és külföldi utakról mesélünk neki.
Azt is hozzáteszi,
nehogy azt higgyük, hogy jobb azoknak,
akik elvonulnak,
kétharmaduk elpusztul az úton
többnyire a villanyvezetékek,
magasfeszültség okozta áramütés miatt.
 
Ilyenkor csak nézünk magunk elé, és hallgatunk,
Sosem áruljuk el neki, hogy tudjuk, miközben
megszállottan keresi az itt telelő példányokat,
és a szántóföldeken időzik,
néha felpróbálja az útra kelők lábnyomait,
mint a kisgyerek az anyja cipőit.
 
 
 
Állatok téli ködben
 
már csak halandzsázik,
ugyanazt a szótagot ismételgeti,
nem lehet kivenni, amit mond,
a szavak azonos méretűvé zsugorodtak benne,
mint folyó mélyén az egyformává csiszolódott,
kerek kavicsok.
Amikor magánál van,
akkor sem ismer fel, a fiának hisz,
te pedig nem mered kijavítani,
csak feszengsz az apád nevében,
mint az ünneplőben,
amit rád erőltettek az iskolai ünnepségeken.
Miközben beszélsz,
összeteszi a kezeit, mint mindig,
ha gondolkodik,
testének alig észrevehető remegésétől
elmozdulnak egymáson az ujjai,
mint a tetőszerkezet gerendái a félkész templomban,
ahova aznap a látogatás után futottál be az eső elől.
Nem sok idő telt el,
amikor észrevetted, hogy odakölykezett
az egyik sarokba egy kutya,
közelebb mentél, az állatok bundája
még ragacsos volt a vértől és a magzatvíztől,
véres és vizes volt a föld is,
mintha a Megváltó sebéből folyt volna ki,
bár feszület akkor még nem volt
a félkész templom falain.
Kivetted a táskádból,
és letetted az állatok elé az ételt,
amit a kórházba vittél,
de már nem volt étvágya ahhoz, hogy megegye.
Nemsokára hangokat hallottál, félrehúzódtál,
visszatértek az építőmunkások az ebédből,
és neked végig kellett nézned,
ahogy dühösen káromkodva elkergetik a kutyát,
és aztán sorban az épülő templom falához
csapkodják a kölykeit.
Káromkodni kezdesz.
De nem bánod, mert tudod,
hogy ebben a pillanatban minden szó,
amit kimondasz, ima,
mert akkor tudatosult benned,
hogy bármit is teszel, mindennek vége van,
hazamész,
kidobod a holmiját, összetöröd a kedvenc
porcelánjait, kiengeded ritka, egzotikus madarát,
és attól kezdve egyszer sem mész be hozzá a kórházba,
mert tudod, hogy semmi értelme,
azt mondod mindenkinek, jól vagy,
ezt bizonyítandó
gyönyörű festményeket festesz a felejtésről,
a fehér alapon látszik néhány felismerhetetlen alak,
senkinek nem mondod el, hogy
az öt kölyökkutyára gondoltál, miközben készítetted,
meg persze rá is, de erről hallgatsz a legmélyebben,
ezért csak annyi a címe, hogy állatok téli ködben.
 
 
 
Menekülők
 
hónapok óta vagy úton,
mégsem mersz a szabad ég alatt aludni
mert ereidbe beszivárog az éjszaka
csuklóidra ráfonódnak a levágott növények
épp hogy sarjadó ágai
és a füledbe neszez párját kereső madár
szád megtelik esővízzel
és valahol a tudatod alján ott a tekeregnek
az elfelejtett isten kimondatlan szavai.
 
 
 
Az utolsó
 
Azok, akik látták az arcát, tudják,
hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.
Nem találod majd ott a játékot,
amit elvesztettél a mezőn hétévesen,
nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,
és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,
ami után olyan sokáig sírtál,
 
mégsem hiányzik majd semmi,
és nem is lesz semmi hiábavaló,
az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,
ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt néha
folyni kezd,
 
és ő ott lesz, a térdére ültet,
és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,
elmeséli neked,
hogy ha nem halsz meg,
hogyan folytatódott volna az életed,
 
csak az lesz majd furcsa,
hogy egyre nehezebben tudod felidézni,
milyenek voltak a vonásaid,
félsz, hogy elfelejted az arcod,
mint egy rég nem látott rokonét,
de aztán körbenézel,
magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,
felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,
a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,
és nem keresed többé megszállottan magadat,
mert akkor már mindenhol ott leszel.
 
És soha többé nem talál beléd utat a félelem.
 
 
 
Búcsú az érkezőktől
 
Át kell adnia a helyét,
vissza kell adnia a lakást, mindent,
ami az övé volt,
betolja maga után a széket,
leporolja az asztalt,
kiszedi a lefolyóból hajszálait.
 
Azt akarja, ne emlékezzenek rá.
A megevett bonbonok helyére köveket tesz.
Mielőtt kilép, elhúzza a függönyt,
kitárja az összes ablakot,
kikapcsolja az ébresztőórákat,
tartson sokáig az álmuk,
aznap ne keljenek korán.
 
Próbálja elképzelni,
hogy maradhat még egy kicsit.
Üldögél a csésze fölött,
van ideje megvárni,
míg a kávé ihatóvá válik, kihűl.
Közben váltana velük még pár szót,
talán arról beszélne,
hogy a halál nem jelent semmit,
de szembesít magunkkal,
mintha egy olcsó bolt biztonsági
kameráján keresztül
látnánk magunkat,
és bárhogy is félünk tőle,
fájdalom nélkül választja le rólunk a dolgokat,
a test kívánságai messzire elfutnak majd,
mint kátyúba esett fogat elől elszabadult lovak,
és talán mondana még valamit,
hogy tudják, mi következik
de nem csókolná meg őket úgy,
mint aki örökre búcsúzik.

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése