És a Margithídnál megérzed a téli holdat,
amíg fejedben üti a zongorát Thelonious Monk,
pilótád. Nem találsz benne hibát,
ahogy dúdolva újra repülőre szállsz.

Nekem az éji ég marad
jegyzett tartalomnak,
s pontként némi csillag,
repülőgép az égen

nem történhetne meg ott sem, a Holdon, hogy egy
végeláthatatlan, kietlen, hanghullámokat sem továbbító,
csak a fénnyel szemben tehetetlen, mínusz 273 fokos,
azonnal ölő világegyetembe kiszálljunk a vonzásköréből.

S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.

csak az lehet tiéd, mit felköhögsz.
csaholnak kint a legnagyobb kutyák,
bent magadhoz sincs elég közöd.
vesédbe égett rég az alkuvágy.

Néhány nappal később kivirágzott a fa,
hogy felakasztotta magát rá az ifjú
a bűntudat kötelével.
Beszélik, hét se kellett, s elhulltak
a szeplőnyi szirmok.

vedlő bőrünk-
ből
ostort sodornak
hátakat vagy lovakat ütnek vele
hátakat vagy lovakat ütünk vele
generációk halnak bele
mire megtanulok élni

Elléptél a ködbe előlem! Míg éltél, sose tettem ezt meg,
de halálod után bátor lettem, most először letegezlek.
A vállamon ülsz, a hajamban alszol, máskor motyogsz fülembe,
s ha kérdem néha, mi van veled, nézel rám: hát mi lenne?

Ez lesz az első napom,
Minden hópehely felhővel teli,
Jégvirág nő a kézen,
Az eget pajzsként kell tartani.

De nem csak a hajad,
A szíved is fehér lett,
Hópehellyel telt fészek,
Az időre tett lakat.

Darukezelőül jó páran tudnak a földön dolgulók közül,

ők megtanulják felügyelni a jelnyelvet, ami nem bővül jelentősen,

a munka monoton út, hol ront holt korokon, fájón,

hol épít élőn, épül az ország, jobb lesz nekünk,

keddé válunk minden kedden, a maga nemes egyszerűségében

Hollóhajú ifjú a szép
örömlányra bámul,
folyékony borostyánt isznak
kobaltkék kupából.

Verebek viszik apró csőrükben az időt,
készülő fészkükbe szórják.

És amit a miénkhez hasonló
mesék elején sosem
mondanak el: lesz majd egy
utolsó
óvszeres doboz, amit
együtt bontunk fel, de már
mással használjuk el

néha az angyalok leveszik
a szárnyaik. A kuckójukban könnyezve,
piszkos fehérben ülnek hallgatag –
fojtó csendjük megnyugtat
téged

A kert havas, az ág deres,
bolondozik még április,
kristály a perc, és flitteres,
de szivárványa már hamis.

a test mögötti örvények
elnyelték
a fogalmaim
a hullámok közti
csend
nevelt fel

Istenhez ma
nincs lábjegyzetünk,
és annyi szépség
vesz minket körül,
de hiába, hisz
férfiak vagyunk,
s más az esztétikánk –

…a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért, és csakis ezért ér

…a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért, és csakis ezért érdemes élni!

Fürödtem kráterekben
és ittam bort és lávát
én szemtől szembe láttam
egy medve nagy halálát.