kis esernyő pálcikák szúrják át
a könyvek gerincét de csak betűkig
jutnak el nincs bennük elég erő

Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,
ahonnan látod a bank üvegszékházát,

és a folyót, amit oly gyakran figyelünk:
tökéletes környezet jövőbeli terveknek és eltolt lehetőségeknek,

Gyűlnek a szobában a tavaszi virágok,
a Nap átfúrja magát a redőny rései között.
Most már csak a mű lehet következetes,
a belső viszonyok mit sem számítanak,
átszelünk évszázadokat, mégsem nyugszunk meg
a következetesen ránk törő nyugtalanságban.

Hát hiába minden! Meg kell sajnos halni,
szerelem-hiányban sír felé hervadni,
ahogy édesanyám de jól megaszonta:
sose vegyél, fiam, léget a karodba

A gyerekkorhoz nincs mi kössön, anyám,
kiváltképp nem a fürdőben terjengő pacsuliszag,
ami más férfiak borotválkozása után rátelepszik a lakásra.

Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.

Csak önnön utamat kerestem,
csak saját dalaim daloltam,
csak átvágtattam az esztendőkön
s hozzád, Uram, oly ritkán szóltam!

Minden eladott gyermekkel,
meggyalázott lánnyal együtt
szenved most a lemeztelenített
Isten.

Valaki homokot rág,
a többiek hullócsillagokat
gyűjtenek fogselyemnek.

Suttogok, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson,
téged is, aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
mindenáron megmaradni,
mint soha nem múló fény kése az éjben.

Az alábbiakban két olyan vers olvasható – úgy hírlik, egy bizonyos Jakub al Muhadzser nevű középkori költő tollából –, amelyek eredetijét a fordítón kívül teremtett ember nem látta.

Szemet ha vet egy kódorgó leányra,
Gyepágyra lerántja, hogy szinte nyög a pázsit,
Ha megunta, máris ott a másik…
Így éri alkony, pirkadat.

Valahányszor tükörbe nézek,
ott egy sötét folt, bal felől,
mintha láthatatlan résekből
árnyék szivárogna
a járomcsont alatti siralomvölgybe,
ott őrlik egymást porrá a tiszta igék.

Ma kérdez a nemzet, felel rá a költő, forró derűt ír az idő homlokára. Imát és hazát hord fellázadt szívében, Petőfi, Arany lírai bizománya. Arad csillagvárában Damjanich hallgat.

mondd leszünk mi még boldogok
vagy csak várjuk a megváltást
míg a bádogasztal könyökünk kivasalja
és a betonfalakra felköpdössük
a dohányt

Örömömhöz úgy simul az épület, mint
hang melege a hidegebb erényhez

Aztán lezuhant.
Arccal a kőre.
Sötétpiros vonalakat
szárított feketévé a Nap.

nélküled csak a végtelen szebb
hol az ember magára butulhat

Lélegzetem a szürke esti füst,
delírium-udvara van a Holdnak,
bordáimmal tüdőmön – élő üst-
dobon – játsszanak siratót a holtak.

kavarog tobzódik hunyt szemed mögött a táj
és hajnallá hasad

A vágyakat szitálni tanulom,
feldolgozni, mint az állatok testét.
Hadd játsszanak vele gyerekek a gangon,
a rothadó húsnak később lesz szaga.