Az Einstein-Rosen híd alatt – Szokolay Zoltán versei
Az Einstein-Rosen híd alatt
Szokolay Zoltán versei
ELJÖTT
Levágott fej gurult elém
ötszáz esztendő messzeségből.
– Ki ölt meg akkor? – kérdezi.
Hangjában semmi szemrehányás.
Nincs válaszom. Zavarom láttán
halkan szól ismét:
– Eljöttem megbocsátani.
VENDÉG
A szerelem
óvatosan lép a házba,
idegen férfi sötét bútorai közé,
látszik, hogy nem ismeri a járást,
hosszú hajával takarja hátán a szárnycsonkokat,
fehér bőrpántos szandálját kezébe véve,
mezítláb halad a márványlapokon,
éles fénycsíkok szabdalják a talpát,
vérnyomokat hagy a könyvespolcig.
A szerelem
kinyitja a verseskötetemet,
rálehel, mint homályos tükörre,
nézi magát benne sokáig, némán könnyezik,
engem is lát, mintha mögötte állnék,
vállát érintené a szakállam,
aztán leteszi a könyvet, kirepül,
visszafelé már nem ejt nyomokat.
A HÍD ALÓL
Az Einstein-Rosen híd alatt
takar a térből egy darab
nincs több mérhető pillanat
a csillagőrség elhalad
lassítom lélegzetemet
ügyelnem kell hogy ne legyek
se látható se hallható
se köthető se oldható
az Einstein-Rosen híd alatt
számolgatom a társakat
tátott lélekkel szállnak át
mint kihajított rongybabák
üresen kívül és belül
mert egyedül mert egyedül
testük hullajtva tűnnek el
a kvantumhab mindent benyel
féreglyukon átkergetett
bűnös-bűntelen lelkeket
szerelmek robbanásait
s a történelem árnyait
és vissza többé nincsen út
annak aki most belehullt
annak sose lesz másik part
annak lelke is belehalt
mert egyedül mert egyedül
túlélni sosem sikerül
Lapulok rejtem magamat
el ne kapjon az áradat
mert én majd veled csak veled
mert én sehová nélküled
mert amíg éltem vártalak
az Einstein-Rosen híd alatt
csak eltűntél de jössz te még
majd rám találsz adná az ég
majd átölellek mielőtt
hódítanánk új téridőt
összeérünk felvillanunk
egymáshoz olvasztjuk magunk
együtt győzzük le nem vitás
a zsarnok szingularitást
mi együtt jutunk át oda
és az lesz kettőnk otthona
A puha csend bebugyolál
csak szeretet van nincs halál
és csak e vers zenéje szól
az Einstein-Rosen híd alól
REGGEL
Rángatnak tovább. Korábban kellett volna
kiszabadulnom. Most már nincs hova.
Nyelvük sem értem. Ismeretlen
tájon vonszoltak végig, gazos, gazdátlan
évtizedeken, szemétbányákon, kísértet-
városok szűk utcáin. Sok ajtón benéztem,
üregek sötét bejáratán, Istenem,
ellaknék ott is, amott is, ki se jönnék, senkit se
háborítanék, verset se írnék, de menni kellett,
testembe egyre mélyebb sebet vágott
a súrlódó kötél. Inni ha adnak, azt mindig csak
árkok poshadt vizéből merítik.
Már nem remélem, hogy megérkezünk
oda, ahol beírnak adatbázisukba,
és elmondják majd, mit vétettem nekik.
VÉGRE
Fémcsatokat, karkötőket, hajpántokat
árusítok egy tadzsik bazárban,
talán kis kerek tükröket is,
nem látom pontosan,
de valamelyikről visszaverődik
hajdanvolt magyar szememig
a kora reggeli nap fénye,
aztán megint ide,
e másik ég alá,
ebbe a háboríthatatlan békességbe,
ahol színes kendők kavarognak,
és a férfiak is boldogan állják körül
a hússütő állványokat.
Csukott szemem mögött most
végre az vagyok, aki szerettem volna lenni,
nem aláznak meg, nem kínoznak,
fémcsatokat, karkötőket, hajpántokat,
színes gyöngyöket, kerek tükröket kínálok,
talán verseket is, a saját verseimet,
ingyen adom, madzsari költő,
szívükre tett kézzel köszönik meg.
