Kósi Zsolt - „Zene? Az enyém?” pályázat 2. helyezett, próza
 
 

Hegedűs Gabriella - „Zene? Az enyém?” pályázat 2. helyezett, próza

Katona Júlia - „Zene? Az enyém?” pályázat 1. helyezett, vers

Bujáki Márton - „Zene? Az enyém?” pályázat 1. helyezett, próza

 „Zene? Az enyém?” címmel hirdetett a Nők Lapja és az Irodalmi Jelen közös pályázatot egyetemistáknak és főiskolásoknak 2010-ben. Összeállításunkban olvashatják a díjazott és dícséretben részesült pályaműveket, a zsűri értékelését.

2./ Csak az alig hallgatott műsoridőkben kerülhet irodalmi, művészeti, kulturális műsorok adásba. A hallgatott időkben csak a politikai újságírók által gyártott úgynevezett kultúrpolitika kerülhet be. 

  
Tudósításféle Centauri Kút a Nap alatt című novellájából készül film bemutatójáról - Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor írása
 

Onagy Zoltán: Sötétkapu
PANASZ A SZABADSÁGRÓL – BALASKÓ JENŐ – versek 1958–1988
 

A kocsma szó sok ember fejében olyan társításokat szül, mint duhajkodás, hangos zene, füst és tömérdek mennyiségű alkohol fogyasztása. Ám kevesen tudják, hogy sokszor a „kocsma” ihletforrásként szolgált és szolgál művészek, írók számára. Izgalmas beszélgetések, magasröptű viták helyszíne volt. Kolozsvár a rendszerváltás után nemcsak politikai, közigazgatási, társadalmi, kulturális téren alakult át, hanem kocsmák tekintetében is előrukkolt néhány újdonsággal: megteremtette az úgynevezett kultúrkocsma kultuszt.
A kultúrkocsma olyan lokál, ahol a vendégek könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, koncertek, filmklubok mellett szórakozhatnak, ismerkedhetnek, köthetnek barátságokat.
Kolozsváron több ilyen jellegű lokál is van, a kilencvenes évektől napjainkig nagyon gazdag palettát mutat ilyen téren a kincses város.

Tüntető tömeg vagyok. Megállás nélkül, teljes testsúllyal és erőbedobással. Szüntelen háborgó tömeg vagyok, itt, kint, a zöldellő és sárgálló és barnálló erdő talaján, itt tiltakozom a zöldülés, sárgulás, barnulás ellen, egész lényemmel, minden eszközömmel, akarva és akaratlan, folyton csak tüntetek a színek kavargó rendje ellen, és fel vagyok rajta háborodva. - Terdik Roland 38. Tokaji Írótáborban felolvasott két kisprózája.

 
"Noémi, több mint egy hete értesültem halálod híréről. Azóta mindig derűs arcod mint mosolygó emotikon tükröződik vissza rám szinte mindenhonnan, a reggeli kávékból, a vonatok ablakáról, az útszéli lámpák fényéből, sőt e fekete klaviatúráról is. A miértekbe forduló emlékek – úgy, mint egykor Krúdy hárfája az ausztrál éjszakát – zengik át zavarodott nappalaim, és különös, bizony különös nyár-éjszakáim" - Jancsó Noémire (1988-2010) emlékszik írásában Pongrácz Balázs.
 

Néhány nap múlva rogyadozni kezdtek a házak. A jó öreg, télen meleg, nyáron hűs vályog megadta magát a víznek. Előbb karnyi vastag repedések futottak végig rajta, majd beszakadt a tető, dőlt, omlott a fal, peregtek a cserepek, és vége volt. Ezt már madártávlatból, egy katonai helikopterről néztük végig. – Nagy Zsófia megdöbbentő riportja az irodalom és a valóság határain túlról, a jelen keretein belül küzdésről és összefogásról

 Mezei Nelli verses színmeséi a nagybetűs szürrealizmus és a gyermeki mondóka egyszerűségében is rétegzett képei között tapogatóznak könnyed zeneiségükkel: "rózsatáp, rózsatáp / seggig érő szarkaláb / csókos mellű szalmabáb / füstös rúzsra háp". Minden helyzetben segítenek felszabadítani elménket.

Szécsi Noémi legújabb regénye a Nyughatatlanok az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Beszélgetésünkben szó esett a marginalizált emigránsokról, előkerültek kísértetek, és nem hagytuk ki az asztaltáncoltatást sem. Az írónő bevallotta, hogy valamiféle „újromantikus” regényt akart írni, mert szerinte a cinizmus és az irónia nagyon kiüresedett, az olvasók patetikus dolgokra vágynak.

 "A macskám, ha beszélni tudna, elmesélné, hogy apámnak titkos viszonya van egy villás farkú nővel. Apám anyámat egy sellővel csalja, a macskám kileste őket, és ha tudna beszélni, beárulná apámat, mert haragszik rá. Apámnak tetszett a hang, ahogy a macska fején koppant a villás fejű szedő. A macskám pár perccel a koppanás előtt kéjesen megnyalta a pofáját, szájában érezte már a sült hús ízét. Anyám ekkor mosta meg a kezét, vette le a kötényét, és igazította meg a haját. A harmadik gyerek most ott nőne anyám hasában, ha apám nem a sellővel szerelmeskedne." – Bencsik Orsolya írása

Itt a szerdán beharangozott cikk: akkor még csak nyomoztam, most már egészen készen van.  A sztori a következő: feltűnt, hogy egy alig 3 hetes blog 1 nap alatt 35 ezer látogatót termelt. Ez egy kisebb rekord, irdatlan szám. A blog címe "XXX vagyok" és valami elvetemült brutál pornó zajlik rajta. Én is csak csukott szemmel mertem elolvasni. Gondoltam, írok a szerzőjének, hogy megismerjem. Annyi nekem is lejött, hogy nem egy beteg hülye írja. A válaszból kiderült, hogy ő állítólag író, ő áll mögötte, egy nagyon értelmes pali (vagy nő, ez nem derült ki) - aki nem akarja felfedni kilétét. Nyilatkozott nekem. Csatoltam, izgalmas anyag!

Az Irodalmi Jelenen most megnézhetik olvasóink Tihany Viktor rövid riportját a Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai című könyv szegedi bemutatójáról, melyet a kiadvány szerkesztőjével Weiner Sennyey Tibor költővel, és a könyvet bemutató Szörényi László irodalomtörténésszel készített.  A felvételt készítették D. Tóth Attila, Pokrián Péter operatőrök, Rajhona Péter vágó. A verseket Czene Zoltán, a naplókat Kozó Attila mondta. Narrátor, riporter, szerkesztő: Tihany Viktor. A filmfelvétel a VTV Szeged jóvoltából készülhetett el. - a Békássy-riport.

És most újra, nem csak ötvenhatot, de negyvennyolcat is az MSZMP KB utóda, az MSZP KB szervezi. Az élet megy tovább, kokárdával, kokárda nélkül. Az aktuális politikai játékok előjele nem változtatja meg egy nép viszonyát saját történelmi múltjához. Kötelező, hogy ne változtassa meg. A nemzet válogatottan dörzsölt politikusai elmúlnak. A hősök túlélnek.

"Most, 1914-ben a forradalom eseményeinek árnyéka már messze van tőlünk, Petőfi versei most is értékesek, de csak a visszaemlékezés, a következmények miatt érdekel mindeket, hogy forradalomra lelkesítők is voltak." – Békássy Ferenc levélrészlete.

 A shogunátus mintegy 700 éven át a Meidzsi-korszak előtti Japán kormányzási formája volt. A shogun volt az ország legfőbb törvényhozó-, végrehajtó-, és katonai hatalmi méltósága. Közülük legjelentősebb Tokugawa Iejaszu, aki 1603-ban magához ragadva a hatalmat, 265 évre biztosította dinasztiájának uralmát. Ezúttal a tizenötödik, az utolsó shogunról lesz szó, Tokugawa Josinoburól, akit mi csak történelemkönyvekből ismerhetünk, de 89 esztendős unokája, Tokugawa Motoko még jól emlékezik rá.