Jancsó Noémire emlékezve
"Noémi, több mint egy hete értesültem halálod híréről. Azóta mindig derűs arcod mint mosolygó emotikon tükröződik vissza rám szinte mindenhonnan, a reggeli kávékból, a vonatok ablakáról, az útszéli lámpák fényéből, sőt e fekete klaviatúráról is. A miértekbe forduló emlékek – úgy, mint egykor Krúdy hárfája az ausztrál éjszakát – zengik át zavarodott nappalaim, és különös, bizony különös nyár-éjszakáim" - Jancsó Noémire (1988-2010) emlékszik írásában Pongrácz Balázs.
Jancsó Noémire emlékezve
„Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfű hajt.”
(Rainer Maria Rilke: Altató)
Noémi, több mint egy hete értesültem halálod híréről. Azóta mindig derűs arcod mint mosolygó emotikon tükröződik vissza rám szinte mindenhonnan, a reggeli kávékból, a vonatok ablakáról, az útszéli lámpák fényéből, sőt e fekete klaviatúráról is. A miértekbe forduló emlékek – úgy, mint egykor Krúdy hárfája az ausztrál éjszakát – zengik át zavarodott nappalaim, és különös, bizony különös nyár-éjszakáim.
A képek rólad, furcsa lehet, de egyre elevenebbek mostanában bennem. Gyakran, például, a Fénykép az ápolóról című versed záró sorait idézem magamban: „Hitted: egyszer felérkezel, / Tudtad: nincs az a földi pénznem, / Amiben égi fizetséged mértéke kifejezhető / Az ég alja pedig emberkézzel is megérinthető.” Először egyébként a Dezső és Amália házasságáról szóló, csengően bongóan rímes és dallamos műveid ragadtak meg bennem az Irodalmi Jelenben. Aztán jöttek a tolószékhez kötött Daniel Ludensi drámaian nyugalmas beletörődést sugárzó történetei, majd az Ovidiusra hajazó Philemon és Baucis is.
Mivel egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy ki is lehet valójában a lányka, ki e míves prózák és poézisek írója, érdeklődni kezdtem irántad, nem sokkal később pedig az Első Kötet Műhely honlapján képzeletbeli házadban találtam magam, hol a fent említett szereplőidnek is hajlékot adtál, de persze másoknak is volt hely a kuckódban: „Nézd, az első szobában mindig Karácsony van, és gyermekkor. Itt tartogatom a meséimet. Egyszer majd, ha lesz hozzá kedved, majd elolvashatod…” Otthonra leltek nálad az égig érő nefelejcsek is. Ide „Az ablakból bekiabál / a fény, az erdő, az őzek. / Ott fent pedig teát főznek”.
Telt-múlt az idő, köteted jelent meg, az Emotikon, Debüt-díjat kaptál, majd levélváltások és msn-beszélgetések után találkoztunk először Kolozsvárt. Ismeretlenként is, rég nem látott rokonokként, ismerősökként köszöntöttük egymást. Jó vendéglátóként kényeztettél, körbe jártuk a Karolina teret, csónakáztunk a sétatéri tónál, időztünk a Fellegvárban, a Szamosnál és persze a Mátyás-szobornál is. Ejtőztünk többek között az Insomnia teraszán, a Bulgakov kertjében, és a Krajczár füstös asztalainál is, találkozást találkozás követett nemcsak Erdélyben, Győrben is. Utoljára, vagy tán azelőtt, csillagos esténket Csíki sörbe fojtottuk, az Ave Maria Pavarotti hangján pedig belengte kába reggelünket.
Annak ellenére, hogy mostanában útjaink szétváltak és csak a facebook üzenőfala jutott, én az újabb látogatás gondolatát dédelgettem, mára azonban csak a döbbenet maradt, azóta a csillagok csak pislognak kialvatlanul, a fény, a fény pedig remegni tanul.
Olvastam, tőled egy helyen: „Azért írok, hogy a majdnem-tökéletest, mint legmagasabb emberi mércét megérintsem, legalább egyszer ebben az életben” bízom benne, hogy ez sikerült számodra, és manapság már az abszolút tökéletességben jársz, hisz jól tudjuk, ha a töredékes véget ér, elérkezik a tökéletes.
A szeretet pedig nem szűnik meg soha.
Pongrácz Balázs
