Irodalmi Jelen

„Zene? Az enyém?” – a Nők Lapja Novella és az Irodalmi Jelen közös pályázata

2010. november. 26. - 10:28

„Zene? Az enyém?” címmel hirdetett a Nők Lapja és az Irodalmi Jelen közös pályázatot egyetemistáknak és főiskolásoknak 2010-ben. Összeállításunkban olvashatják a díjazott és dícséretben részesült pályaműveket, a zsűri értékelését.

„Zene? Az enyém?”

a Nők Lapja Novella és az Irodalmi Jelen közös pályázata

„Zene? Az enyém?” címmel hirdetett a Nők Lapja és az Irodalmi Jelen pályázatot 2010-ben, melyre nagy örömünkre több száz pályamű érkezett. A döntés nem volt könnyű, a zsűri több megosztott díj mellett is döntött. Az 1., a 2. és a 3. helyezettek írásai teljes terjedelmükben olvashatók voltak a negyedévente megjelenő Nők Lapja Novellában. A további helyezettek és a dicséretben részesültek műveinek egy-egy részletéből adtunk közre válogatást a Nők Lapja hetilapban. Esszé kategóriában elegendő pályázat híján nem adtunk ki helyezéseket. Az Irodalmi Jelenen most közölt összeállításunkban valamennyi díjazottat, dicséretben részesítettet teljes terjedelmükben olvashatják. Szívből gratulálunk és köszönjük a részvételét nem csak a nyerteseknek, hanem valamennyi pályázónak, akinek olvashattuk a munkáját!

Amire lehetőséget akartunk adni: hogy szárnyaljon a gondolat, a fantázia egy fiataloknak biztosan ismerős terepen: a zene témájában.
Amit vártunk: a kísérlet, akár a szemtelen is, a bátorság, a határok feszegetése. Ha elégedett vagyok, azért, mert sokan értették és éltek a lehetőséggel. Amiért csöppet csalódott, hogy többen görcsös illeszkedéssel próbáltak belesimulni a …mibe is? Hiszen itt nem volt túl sok korlát! Figyelem, fiatalok, ha akármilyen pici jelét kapjátok annak, hogy szabadon megmutathatjátok magatokat, akkor éljetek vele! Akik ezt tették, azok nyertek.

Molnár Gabriella

Elküldte egyszer Alexandre Dumas-hoz egy ifjú tollforgató a kézirata első levonatát a kéréssel, hogy munkatársává fogadná az írót. Dumas felhorkanva ezt írta az ambiciózus pimaszságra: „Hogy merészel ön, uram, egyazon hámba fogni egy nemes lovat és egy hitvány kis szamarat?” Mire a fiatalember: „Hogy merészel ön, uram, engem lónak nevezni?” Dumas haragja rögtön elpárolgott. „Küldje csak a kéziratát, ifjú barátom – válaszolta –, elfogadom az ajánlatát.” Ha Dumas százada online lett volna, a srác talán soha nem keresi meg a mestert. De milyen jó mégis, hogy ma élünk! E pályázatot zsűrizni azért volt remek, mert nem egyszer felhorkanhattunk pimaszul jól sikerült mondatokon és ötleteken. Én például Babicz Beáta Kabalevszkij nevű zongoristáján, a fekete macska tulajdonosán. Vagy Csák Szabolcs mondatán: „Ötletem sincs, melyik angyal hangjára húzzuk e démoni bestiával”. Vagy Stenszky Cecília verssorán: „Muzsikál a hajam. Hallod?” És ha lenne hely, még mennyit sorolhatnék a briliáns mondatokból, amit nem neves írók jegyeztek le, hanem Ti. Hogy merészeltétek…?

Laik Eszter

Az Élet és Irodalom prózarovata igazából egy folyamatos zsűritagság. Minden héten, nap jönnek a novellák, és van, aki nyer (közöljük), és van, aki nem. A Nők Lapja Novella pályázata két okból volt egészen más. Az egyik, hogy a régi barátokkal, kollégákkal dolgozhattam együtt, és az mindig jól esik, ha valahogy visszafordul az idő. De ez magánügy. A másik, a nyilvános boldogság, számomra a pályázat frissessége és könnyedsége volt. Friss emberek, friss gondolatokkal, tisztán. Köztük zenész-jelöltek, akik a szótól kevesebbet várnak, de szeretik. Könnyedek, mert nem ebből akarnak élni, csak élvezték, hogy végiggondoltak valamit, és azt lejegyezték. Ilyen volt a Novella pályázata. Olyan gyakran kapom magam azon, hogy körbe nézek, és körülöttem mindenki összeszorítja a fogát. Jó volt kicsit lazítani, köszönöm ezt a pályázóknak, és persze össznépi vivát!

Grecsó Krisztián

Egy ilyen pályázatnál a legnehezebb éppen az, hogy nem csak a nyertesek nyerhettek volna. Én magam sem tehettem mást, meghajoltam a rettentő mennyiség előtt, nekiláttam a minőséget kiszedni belőle, de csak részben járhattam sikerrel, ahogy a többiek is.
Hasonlóan kegyetlen munka a szerkesztői is. Megesik, hogy egy szerző nem is egy novellával, vagy pár verssel érkezik, hanem szemei izzanak, szájából lángot köp, lépései nyomán izzik a pesti beton, oly tüzes benne a kötetdüh, hogy már látja magát bélyegképként belenyalva a tankönyvekbe. A szerkesztő ilyenkor óvatosan felajánlja, hogy segít, de ezt a szerző ígéretnek veszi, és minden általa elrontott mondatért, ki nem adott könyvéért, minden félrecsúszott nyakkendőjéért: más lesz a hibás. Könnyebb másban találni hibát, mint magunkban akár csak keresni. Márpedig hibás szövegek itt is voltak jócskán. Ám a többség – azok is, akik itt nem látják nevük –, azért mégis, úgy érzem, nem voltak rosszak. Néhányukban azonban lehet valami olyasmi is beindult mint, ami a (szép)írás (egyik) lehetséges lényege: az önismeret. Önismeret, ezáltal emberismeret, ezáltal világismeret. Elsősorban azoknak, akik ezt így élik meg, kívánom, hogy teljesedjenek ki benne. A többieknek pedig sok sikert.