Irodalmi Jelen

Nagy Zsófia: Mire kezdődik a híradó - Árvízi riport

2010. július. 13. - 13:09

Néhány nap múlva rogyadozni kezdtek a házak. A jó öreg, télen meleg, nyáron hűs vályog megadta magát a víznek. Előbb karnyi vastag repedések futottak végig rajta, majd beszakadt a tető, dőlt, omlott a fal, peregtek a cserepek, és vége volt. Ezt már madártávlatból, egy katonai helikopterről néztük végig. – Nagy Zsófia megdöbbentő riportja az irodalom és a valóság határain túlról, a jelen keretein belül küzdésről és összefogásról

Nagy Zsófia: Mire kezdődik a híradó

- Árvízi riport

Egész éjjel dolgoztak a szlovákok az edelényi gátakon. Nem a szlovákiai magyarok, hanem Slota és Fico igazi népe. Nyoma sem volt köztük és a magyar homokzsákolók között ellenségeskedésnek. Most mindenki a folyóra haragudott, féltette a házát, a bútorait, az életét, vagy egyszerűen csak aggódott azokért, akiknek mindenük odalett. Nemzetiségtől függetlenül.

Én viszont csak azon aggódtam, hogy ott legyek, ahol a gát átszakadt, lássam, ahogy az embereket csónakkal mentik ki a házakból; átjussak a hömpölygő folyamon, ami kettészelte Edelényt; dacoljak a széllel, amit a katonai helikopter keltett, amikor magasba emelte az óriás homokzsákokat; rávegyem a rendőrt, hogy beengedjen a lezárt területre; kerítsek csónakot, felszállhassak a rakodógép kanalára; felférjek a speciális mentők kocsijának platójára; a szemem láttára sírják el magukat a kitelepítettek; bemehessek az életveszélyessé vált házakba, és mindenekelőtt mindebből televíziós anyagot gyúrjak, és készen legyek vele, mire kezdődik a híradó.

Hajnalban kezdődött az őrület, de a telefon este tizenegytől folyamatosan csörgött. Hírek és álhírek, gátszakadás itt, kitelepítések ott. A ruhát az ágy mellé készítettem, hogy minél gyorsabban indulhassak, ha menni kell. Mire elaludtam volna, a Bódva elöntötte Edelényt, mi pedig úton voltunk. Vigyázva léptem bele túlméretezett, negyvenhármas gumicsizmámmal a belváros közepén zúduló vízbe, de majdnem ledöntött a lábamról. Ömlött az eső odafentről, a szemfestékem az arcomon csurgott végig, a városba vezényelt kiskatonák egész éjjel talpon voltak, mégis volt erejük odafüttyenteni. Rohant az operatőr, hogy „rajta legyen” minden akción. Én a nyomában. Órákon át traktorra föl, rakodógépről le. Utaztam platón, kapaszkodtam több tonnás vasszörnyek emelőkosarába, bukdácsoltam a gáton, és amikor a víz pusztította várost megszemlélő Orbán Viktor vízhatlan ruhájában belegázolt a vízbe, az újságírók egymást taposó tömegében beleplaccsantam az áradat közepébe.

Egy homokzsák tetején kígyó csúszott végig, őt is kiűzte otthonából az ár. A speciális mentők nagy üggyel-bajjal hoztak ki egy loncsos kutyát az egyik elöntött utcából. Fél órával később látták újra: a zsákok tetején próbált visszaevickélni. Mindenki azt adta, amit tudott. A helybéliek közül sokan kávét, szendvicseket hoztak, az önkéntesek a gátakra mentek, mi pedig, bár nem töltöttünk homokzsákot, és nem emelgettünk ki bútorokat az ablakokon át, harcoltunk velük együtt. A víz és saját testünk ellen, ami sokáig hallgatott. Nem jelezte az éhséget, szomjúságot, alváshiányt, mert az adrenalin minden mást elnyomott. Eláztunk, majd megszáradtunk, combig merültünk, zoknit csavartunk, dideregtünk és újra megszáradtunk, vízbe estünk, törölköztünk, kocsiban remegtünk, kiszálltunk és mentünk, és nagy sokára újra megszáradtunk. Napokon át, újabb és újabb helyszíneken. A férfiak borostát növesztettek, a nők karikát viseltek a szemük alatt. Volt, akit szederjes-pirosra, mást hullafehérre festett a kialvatlanság.

Néhány nap múlva rogyadozni kezdtek a házak. A jó öreg, télen meleg, nyáron hűs vályog megadta magát a víznek. Előbb karnyi vastag repedések futottak végig rajta, majd beszakadt a tető, dőlt, omlott a fal, peregtek a cserepek, és vége volt. Ezt már madártávlatból, egy katonai helikopterről néztük végig. Hevedert csatoltak az operatőrre, és a gép nyitott ajtajához engedték, engem pedig az ülésre parancsoltak, beszíjazva. Egytonnás zsákokat szállítottunk a gáthoz, most már nem pillekönnyű homokkal, hanem kővel tele. Elrepültünk Miskolc felett, láttuk a tengerben szigetként meredező bevásárlóközpontokat. Dobozok, szatyrok, mindenféle áru úszott körülöttük. A város bejáratát egyszerűen elnyelte a szennyes ár, a környező falvak apró, piros tetős házai magányosan álldogáltak a nagy vizek közepén.

Felsőzsolcán kétméteres vízben álltak a házak, az autóknak csak a tetejük látszott ki, az emberek, akik nem voltak hajlandók kiköltözni, a házukban kuksoltak, szekrény tetejére hajigált ruhakupacok közt, víz és áram nélkül, a vécéből visszafolyó szennyvíz bűzében. Aki kijött az udvarra, mellig süppedt a barnán hömpölygő Sajóba. A folyó tetején több ezer megfulladt csirke teteme úszkált. Néhányan pedig úgy hagyták el az otthonukat, hogy a kutya láncra verve az udvaron maradt. Amelyikre idejében rátaláltak, kimentették, amelyikre nem, elpusztult. Egy tengeri malac három napig lebegett a víz tetején műanyag aljú ketrecében, mire gazdái csónakkal visszamerészkedtek az otthonukhoz, és elhozták.

Napról napra fogyott a türelem mindenkiben. Az eső elállt, helyette úgy sütött a nap, hogy a töltésen védekezők bőrét órák alatt hólyagosra égette. A sportcsarnokban, iskolai tornatermekben elszállásolt kitelepítettek legszívesebben átharapták volna egymás torkát, mi, újságírók pedig lépten-nyomon elbóbiskoltunk, és néha azt sem tudtuk, a Hernádban, Sajóban vagy a Bódvában tapodunk-e épp a gumicsizmánkkal. Az az átkozott víz meg csak jött, átbukott a homokzsákokon, megbontotta a gátakat, és elsodort mindent. Lassan minden erőt és reményt is, hogy vége lesz egyszer.

Borsod megye autós térképe ugyancsak megváltozott: egy település, egy nap. Hamar bedugult az út, torlódtak az autók, mert egy szivattyú csövét vezették keresztül előttünk. Míg nem végeztek, álltunk. Máshol addig kellett várakoznunk, amíg a homokzsákokat lerakodták a kamionról. Minden kereszteződésnél pecsenyére sült rendőrök posztoltak, és behajoltak az ablakon: Hová? Amerre mennünk kellett, behajtani tilos tábla, és a felirat: Árvíz miatt lezárva. Bármennyit utaztunk, egyre messzebb kerültünk a helytől, ahová indultunk. Az út mentén homokzsákok fala, csatárláncban dolgozó árvízi munkások, fonott kosárból szendvicset, termoszból kávét kínáló helyi asszonykák.

Újra és újra vízátfolyáshoz érkeztünk, és már pattantam is ki a kocsiból. Mielőtt belehajtottunk, csizmával próbáltam ki, milyen mély. Mögöttem araszolt az autó, volánnál az operatőrrel, próbáltam a sekélyebb részek felé irányítani. Aztán egyszer csak nem volt tovább, az út vége a vízbe veszett, ez túl mély nekünk. Maradt a várakozás, míg arra vetődött egy katonai teherautó, egy magas építésű terepjáró, markoló, vagy a speciális mentők a csónakjukkal. Nekem jutott a stoppolás. Csípőre vágtam a mikrofont, az út közepére sétáltam, mosolyogtam és integettem, akár egy rámenősebb örömlány. Ha fékeztek és megálltak, már nyitottam is az ajtót, és beugrottam, míg az operatőr a kamerájával vesződött. Átvittek a vízen, végre dolgozhattunk.

Nem lepődtünk meg a kertben felvert sátrakon, az összeomlott házak maradványain, az egyetlen épen maradt falon a dísztányérral. A téglákra rakott ágybetéten, amin öten aludtak, a döggyűjtő konténereken, az injekciós tűn, amit belénk döftek, az egyre sekélyebb vízen, amiben patkány és ebihal úszkált, a síró, az ordító, a káromkodó, az egymást és minket ráncigáló, vádoló, gyalázó, elkeseredett, egymás idegein táncoló embereken.

Közben kitört az igazi nyár, a homokzsákokból hulladék lett, a vízből posvány, újra volt értelme a szónak: folyómeder, híd és út; belőlünk pedig lassan elmúlt ez a különleges, háború vagy katasztrófahelyzet idején működésbe lépő lelkiállapot, amikor szabadon kérünk segítséget egy idegentől, nem számít a veszteségek listája, csak az, hogy megmeneküljünk. Napokig megvagyunk evés, alvás, tiszta ruha és normális fekhely nélkül, és egy közös ellensége van mindannyiunknak: a víz. Most már felelősöket vagy bűnbakokat akar mindenki. Nyűgösek a befogadók és befogadottak, mindenkinek hiányoznak az elúszott holmik, a saját ágy, szoba, élettér. És a neheze csak most jön, mert ezt még jó ideig nem kaphatják meg.

Nagy Zsófia

NAGY ZSÓFIA 1986-ban született Miskolcon, idén végzett a nyíregyházi főiskola kommunikáció-magyar szakán. 2008-ban ifjúsági Pulitzer-díjat nyert Makón, Pulitzer József szülővárosában, majd egy évvel később ugyanezen az újságíró-pályázaton különdíjat kapott. Jelenleg a Független Hírügynökség munkatársaként az RTL Klub híradóját tudósítja Északkelet-Magyarország eseményeiről.