Arany közép, avagy a közép-európai költők fesztiváljáról
A fáradhatatlan Csisztay Gizella és Mandics György idén negyedik alkalommal rendezték meg a Bábel csendje című költészeti fesztivált, méghozzá puszta lelkesedésből, hiszen támogatást nem kaptak rá. A tavalyinak az emigráns orosz költők álltak a középpontjában, az ideinek a közép-európaiak.
Mandics György
Mivel a Magyar Újságírók Közösségének Bartók Béla úti székháza volt az öt napból álló fesztivál második állomása, nyitásként a szervezet elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, „akik vállalják a szó felelőségét”.
„Az írók nem akarnak zűrzavart, hanem csendet és békét, és hidakat szeretnének” ‒ foglalta össze a fesztivál alapgondolatát a maga csendes, nyugodt stílusában Gizella, majd ‒ mivel fordított ábécésorrendben haladtak ‒ felkonferálta a Kolozsváron született Vigdorovits Györgyöt, aki magát többszörös identitása miatt Közép-Európa egyik megtestesítőjének tartja, és hosszú, és különös nevéről olvasott fel egy verset.
Őt Turbók Attila, a Magyar Múzsa szerkesztője követte, akitől a közép-európaiság jegyében megtudtuk, hogy édesanyja Husztról, édesapja Pozsonyból származott. Turbók szavaiból is csend és nyugalom, egyfajta derű áradt. Traian Pop vette át a szót, aki könyvkiadót vezet Németországban. Írásában felbukkant a történelem, például az államosítás momentuma.
Turbók Attila
B. Szabó Péter, a svájci kulturális élet aktív résztvevője most társadalmi színezetű verseket hozott. A mindig szerény Szergej Pancirev orosz költő 14 éve él Budapesten, és egyik könyve az Irodalmi Jelennél jelent meg. Szergej fejből és oroszul szavalta menekülésről is szóló művét.
Szergej Pancirev és Csisztay Gizella
Utána Mandics György következett, aki regényt írt a román forradalomról, és az ufók mellett a rovásírással is foglalkozott nem kevesebb, mint 15 kötetben. Lőrincz P. Gabriella a Kárpátaljáról költözött át, és az Istenfigyelés című versét hallhattuk tőle, miközben Budapest egén jöttek-mentek a kora nyári felhők. Benedikt Dyrlich, a szorb költő ‒ aki szorbul és németül is ír ‒ Drezdából valóságközeli műveket hozott, melyből frissesség és egyszerűség sugárzott. Csáji László Koppány etnográfus írásának középpontjában a Beneš-dekrétum állt, és vele máris az ábécé elejére kerültünk.
Lőrincz P. Gabriella
A verseket hallgatva gyorsan elszállt az idő, őt már csak Böszörményi Zoltán író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője következett. Költeményei a verses levelek lírai hagyományából merítettek, és a nyugati, valamint a közép-európai perspektíva egyszerre jelent meg bennük. Az első címzettje maga Mandics György volt, míg a másodikban a már elhunyt Lászlóffy Aladár költőt szólította meg, akit mestereként tisztelt. Közben Budapesten átfutott egy nyári zápor, és az eső hangja zenei aláfestésül szolgált Böszörményi szavainak.
A műsort ‒ melyből nekem a kerekasztal-beszélgetés kissé hiányzott ‒ koccintás zárta. Mire leértem a ház elé, a Bartók Béla út ‒ a nagy elődök, Karinthy, Ottlik és Nemes Nagy Ágnes útja ‒ már újra napfényben ragyogott, mintha arannyal öntötték volna le. Elő sem kellett venni az ernyőt.
Fotók: Acsai Roland
