Mi történik velünk, emberekkel? Mi folyik a nagyvilágban? Miért torzulnak el olyan sokan? Mindent tönkre akarnak tenni, emberi életeket oltanak ki ok nélkül, és azt utána hiába próbálják helyreállítani… az már késő… soha nem hozhatnak vissza egy emberi életet sem, de elvenni egy másodperc alatt el tudják.

2015. március 30. a pályamunkák beküldésének új, kitolt határideje!

Gondolatai zavarosak voltak, az ácsmester tekintetét kereste, de az haragosan elfordult, mikor szóba akart elegyedni vele. Hazafelé menet a hányás és az öntudatlan álom határán egy padra ült, hogy megnyugodjon, s akkor minden, mint egy varázsütésre, világossá vált előtte.

Az egyik reggel a nővérem nem jött elő, a barakkból. Elbújtak, vagy tízen. Hajnaltól délig álltunk a tűző napon. Mikor előszedték, nagyon megverték. Meg a tíz másikat. Nekünk térdelni kellett onnantól, három órát. Egyik kezünkben egy követ tartottunk a magasba. Óránként cseréltünk, akkor a másikkal kellett tartani.

Csőre töltötte, térdre rángatta a földön kuporgó férfit. Érezte, ahogy a fegyver hideg csöve a tarkójához simul. Szinte megkönnyebbülésként élte át. A dörrenést már nem hallotta. Újra a rendetlen szobában volt.

Félig görnyedt testtartásban, a mennyezetről lógó levedlett, fehér pókálcák között eljutott a halomig és fellépett rá. Egy rövid kürtő volt felette, amolyan szellőzőnyílás. A mécsest oldalvást tartva felnézett, megpillantotta a csillagos égboltot. Nagyot szippantott, szinte kívánta a tüdeje a harapható esti, tiszta levegőt.

Ott áll a lány, a haja pánttal leszorítva, tizenhét vagy még annyi sem, csak zokni és cipő van rajta, egyik kezével a szemérmét takarja. Akkor odajön két tiszt és végignézik, kocogtatják a fogait, a nyelvét ki kell nyújtani, meglökik kissé. A magasabb elkezd fényképezni. Ez meglepi a lánykát, eszébe nem jutott volna, hogy a táborokban fotókat csinálnak, de jó, mert legalább nem verik.

Hallottam a csizmák kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő hangját.

Auschwitzból nem lehet kigyógyulni, mondja az író a regény egyik szereplőjéről, ugyanakkor a saját szenvedés élményére egyáltalán nem a megszokott módon tekint. Nincs önsajnálat, és mástól sem vár sajnálatot.

Csillagos házban laktam én is. Nem sokkal a második zsidó-törvény előtt születtem, 1938-ban, ami visszagondolva mindent eldöntött, gyerekkoromat, fiatalságomat, a családi életet. Nehezen tudok különbséget tenni háború, zsidóüldözés és holocaust között, a háború logikájából szinte törvényszerűen következik mindaz, ami nálunk történt.

Egy fehér szakállas, púpos, féllábú öregembert láttunk az országút közepén, két mankóval, kínlódva, szökdécselve vánszorogni, kabátján sárga csillaggal. Egy karszalagos legény, – a puskája a bokáit verte – ütlegekkel, rúgásokkal, puskatussal lökdösve noszogatta, hogy siessen.

1944 végén, novemberben vagy decemberben történhetett. A kezdődő bombázások miatt szüleim Debrecenből Nyiradonyba akartak menni egy földbirtokos távoli rokonunkhoz. A debreceni állomásról akkor vitték az utolsó zsidó „Transportokat“ Auschwitzba. Az induló vonat egyik marhavagonjából kidobott valaki egy rongyokba göngyölt csomagot. Két olajos talpfa közé esett a sárba. Benne gondosan bekötött pólyában néhánynapos soványka újszülött volt. A pelenka sarkára öltött vászonzacskóban aranykarperec, nyaklánc és egy gyűrött élelmiszer-jegy, a hátulján néhány ceruzával írott szó: aki megtalálja, irgalmazzon a gyermeknek és nevelje fel...

Amikor megtudtuk, hogy ez lesz az utolsó éjszakánk a gettóban, szorosan összebújtunk a vaságyon, és hajnalig virrasztottunk. Azt beszélték, hogy a nyugati határ felé megyünk, onnan majd vagonokba tesznek. Már nem voltak illúzióink.

...a harminc fokos melegben pont a vas tartóelemhez nyomtak a többiek, ami tűz forró volt, nem úgy, mint a fa. Vizet akartam. Egy csepp is elég lett volna. Ehelyett jutott egy kis vizelet és ürülék.

A csillagos házban eltöltött félév nekem sokkal többnek tűnt. Annyi minden történt velem, annyi hatás ért, hogy nem is tudnám mind leírni. Nélkülöztünk, ekkor ismertem meg az éhséget, amikor anyám könnyes szemmel mondta, hogy nincs több, ne is kérjetek. Persze mindent elkövetett, hogy legyen ennivalónk.

2015. március 30. a pályamunkák beküldésének új, kitolt határideje!

A nyerteseknek gratulálunk, és kérjük küldjék el az ij@irodalmijelen.hu címre számlaszámukat (bank nevét is), hogy tudjuk átutalni nyereményüket.

Tematikus pályázatot hirdetni alkotó emberek számára kockázatos vállalkozás. Legkivált akkor, ha a téma az élet valamely átfogó jelenségére utal. Hiszen az egyén óvó gesztusa természetesen terjed ki az egész emberiség felé, a műalkotásban azonban a művész kizárólag egyetlen megragadható rész megformálására képes. Abban a „partikularitásban” kell annyi erőt, színt, hangzást, rendet összesűríteni, hogy az olvasó, a szemlélő maga tudja a mű „kicsinységét” az egész nagysága felé kiterjeszteni.

Levegőben hintáztak a faágak,
fákig ért az ég.

Azt hiszem, beszélhetnénk arról sokat, ki tartja a fejét többször oly férfiasan a homokban. Ki tud jobban eltűnni. Nem férne bele száz sösmösbe.