Ugrás a tartalomra

Jelige: Soa – “Tekintetes Polgármester Úr!”

Jelige: Soa

 

Tekintetes Polgármester Úr![1]

 

 

G.Z. hajlott hátú, csapott vállú, kese hajú ember volt. Hátrahúzódó állkapcsa miatt fogai kissé előre álltak, amiért társaitól a polgáriban a Kecske becenevet kapta. Semmivel nem tűnt ki a többiek közül, hacsak azzal nem, hogy gondolatai is éppoly szürkék voltak, mint megjelenése. Az érettségi után fényképésznek tanult. Szép szakma, gondolta, meg lehet belőle élni. Álmai között egy kis üzlet szerepelt, amelyben akkurátusan elrendezi majd a dolgokat, hátul pedig, a laboratóriumi felszerelések között tölti délutánjait. A szakmát a Grósz Mojzi műhelyében tanulta ki. Megállás nélkül sürgött a vendégek körül, állítgatta a kellékeket, tartotta a világosító állványt, vagy a nagy fekete takaróvászon redőit rendezgette, hogy fényt ne kapjon a kép. Reggel nyolckor kezdett és általában az öreggel együtt zárt. Nem csak azért, mert sok volt munka, hanem azért is, mert szeretett az emberekkel foglalatoskodni. Elnézni arcukon a tétova mosolyt, az esküvőre készülő párokat, arra gondolva, hogy egyszer talán majd neki is lesz egy ilyen szépséges menyasszonya, és szerette a száradó képeket, amint a papíron lassan alakot ölt az ellopott pillanat. Odafigyeléssel és pontosan dolgozott. Inasból előbb legény, majd első segéd lett. Mojzi helyett már ő állította be a vendégeket, komponálta a világítást, néha még a gépet is elsütötte. Az idő múltával G.Z. önállósodni vágyott, megtakarított pénze azonban nagyon kevés volt. Ismerte a bérleti költségeket, és fejét lemondóan rázva újra és újra el kellett halasztania nagy és merész vállalkozását, amellyel együtt a családalapításról is le kellett mondania. Senki nem fog hozzámenni egy segédhez, kérem, ez evidens, gondolta. Emiatt visszahúzódó, magának való ember maradt, még társaságban is. Legkedvesebb szórakozása a vasárnap délelőtti promenád volt a városka főutcáján, a szépen öltözött férfiak és főúri dámák között. A séta után hazament (még mindig a szüleinél lakott egy félreeső mellékutcában), és várta az estét. Este ugyanis a sarki ivóba indult, ahol a pultot támasztva bámulta az embereket. Számtalan téma forgott közszájon. Mindig volt, amit először halott, s amiről hazafelé, az elfogyasztott kadarka után alaposan elgondolkozott. Ott volt például a politika. A politikáról az emberek nagyon sokat beszéltek. Az ácsmester is, aki több fontos témában hangadónak bizonyult. Nagy, széles vállú, ember volt az ácsmester, szerette a pálinkát. Miután felöntött a garatra, mindenkit félresöpörve hangoztatta nézeteit a világról, politikáról és az emberekről. Azt állította, hogy a társadalmi problémák okozói egyedül a zsidók. Ők tehetnek mindenről. „Ez a nép, amely nem is nép, hanem csak egy gyülevész had, befészkelte magát az ország minden szegletébe. Minden szakmában jelen vannak, és ez nem jó.[2] Véleménye szerint az egész felülről indul, mert ez itt egy összeesküvés, kérem. „A karvalytőke, vagyis a bankok irányítanak mindent. Markukban tartják a nagyvállalatokat, a kisvállalkozásokat. A tisztességes emberek ezek miatt nem tudnak boldogulni. Mert uzsorakamatot vetnek ki, és kétszeresen szedik vissza a pénzt. Na de kik állnak a bankok mögött? Ezt a kérdést kell feltenni, ha az ember a probléma velejéig akar hatolni. Hát a zsidók, kérem, innen indul ki minden. Ez áll a hátterében a sok problémának, amit Csonkamagyarország nyög. Nem elég, hogy a bankokat uralják, befészkelték magukat az igazgatótanácsokba, a járási tisztségviselők közé, az iskolák tanári karába, ott vannak mind az orvosok, az építészek és ügyvédek között, a kamarákban. A kereskedői szervezetekben. És övék az egész sajtó. Ez a métely az oka mindennek, amely, kérem, egy színtiszta összeesküvés.” Hazafelé menet zsongott a feje a sok újdonságtól. Bankok, igazgatótanács, politika, meg ez az egész. Ez komoly dolog, gondolta még másnap is, miközben a műhelyben egy kisfiú mellé odaállította a játéklovat. Ez bizony komoly… Következő alkalommal arról szónokolt az ácsmester, ne higgyük, hogy ez csak másokat érint. „Mindenkinek van zsidó ismerőse, legfeljebb nem tudja, hogy zsidó. Mert ezek beépülnek, ezek meglapulnak. Olyanok, mint valami bogár a fa rései között. Az az igazság, hogy szegény hazánk vérét is túl régóta szívják már. Rendeletek kellenének, amelyekkel gátját lehetne szabni ennek az áradatnak. Mert nézzük csak meg például, mekkora vagyonok halmozódtak fel a kezükön. Mindent felvásárolnak. Megveszik az elszegényedet dzsentriktől a főúri palotákat. A földeket, amelyeken grófok és bárók gazdálkodtak. Megveszik a legjobb főutcai üzleteket. Nincs az embernek hol dolgoznia, mert mindenütt ott vannak. Rosszabb esetben éppen ők alkalmaznak minket, jóravaló embereket.” Hazafelé menet G.Z. azon gondolkozott, ő vele vajon hogy vannak ezek a dolgok? Neki nem zsidó ad-e munkát? Az üzlete nem a főutcán van-e? Úgy találta, hogy de, mindkét kérdésre igen a válasz. Másnap félrehúzódott a műhelyben, félszemmel az öreget figyelte. Ugyanolyan hétköznap volt, mint a többi, mégis másnak látta őt, amint a száradó fényképek között matatott. Tán pont a Mojzi miatt nem tud egyről a kettőre jutni. Első inasságig, persze, de aztán nincs tovább. Az öreg lánya is fényképész. Neki is van műhelye a főutcán. Az öreg többször mondogatta, hogy össze kéne állni a lánnyal, mert nem bírja a munkát. Aha, értette már. Az ácsmesternek igaza van… Elveszik a tisztességes embertől a megélhetést. Csak a munka van, reggeltől estig. A hasznot meg lefölözik. Tele vannak ezek pénzzel. Jó ruhákban járnak. A lányának még automobilja is van. Ő meg még mindig a szüleinél lakik… Vasárnap megint hallgatta az ácsmestert, aki most Trianonról beszélt. Elmondta, hogy Trianon is a zsidók miatt van. „Ha nem csinálnak Tanácsköztársaságot, akkor nincs az a békediktátum. Azt a rohadt forradalmat is ők robbantották ki, a kommunista elvbarátaikkal együtt. Ergo, ha ők nincsenek, még mindig egyben lenne ez a szegény ország.” Ez a dolog felháborította G.Z-t. Ezt követően, óvatosan, a háttérbe húzódva, de érdeklődni kezdett másoknál is, hogy mit gondolnak a zsidókról. Nagyon sokan egyetértettek az ácsmesterrel. A hentes, a varrónő, a kofa, de még a segédtanító is. A plébános egyenesen azt mondta, hogy „nem vagyok hajlandó egy oldalon menni, ha valamelyiküket meglátom az utcán. Megállok, és megvárom, amíg azok nagy pöffeszkedve elmennek”. És azt is mondta, „sajnálom hogy nem a régi idők vannak, mikor még a városfalon kívül kellett lakniok. Mikor nem mehettek a járdán, hanem csak az úttesten, amelyiken a kocsik is jártak, a sárban. Ezt kellene visszahozni, mert akkor megint megtanulnák, hol a helyük.” Mások azt mondták, nem kéne annyit finomkodni, be kéne törni az üzletekbe, és elvinni mindent, amit ott felhalmoztak. „Mert ezek aranyakon ülnek. Meg lehet nézni, hogy milyen zsírosak. A magyar meg sanyarog.” De az ácsmester azt mondta, hogy nem kell félni, mert nagy dolgok vannak készülőben. „A kormány ezt nem hagyja. Amit eddig, a korábbiak tönkretettek, azt mi most mind megjavítjuk. Ezt mondta Teleki, és ezt mondja Darányi is. És Németországban meg az Olaszoknál is nagy készülődés van.” Az egyik délután ott találta apját a rádió mellett, a parlamenti közvetítést hallgatta.  Bemondták, hogy az alsóház és a felsőház a keresztény egyházak vezetőinek határozott és egyértelmű támogatásával elfogadta és kihirdette „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" rendelkező 1938-ik évi XV. törvénycikket, amely korlátozta a szabad értelmiségi pályákon kötelezően felállítandó kamarák zsidó tagjainak arányát. Úgy szólt a törvény, hogy a sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara, tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg. Az indokolásban elmondták, hogy: „Amikor a zsidóságról, szerepéről és megítéléséről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy ez a bevándorolt, vagy sokszor csak átvándorlásban lévő réteg felfogásban, érzésben és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni.[3] Az ácsmesternek igaza volt. Törvényileg kimondták, hogy mit kell gondolni a jöttmentekről. G.Z. ekkor ébredt rá, hogy mindig is utálta a Mojzit. Az ácsmester az ivóban mindenkinek rendelt egy pálinkát, és mikor magasra emelte a poharat azt mondta, „most koccintani kell, mert eljött az igazság pillanata. Mert ez kérem egyedülálló és példaértékű. Ilyent Európában a magyarokon kívül csak a németek tudtak véghezvinni, és mi ez, ha nem bátorság.” G.Z. már nem szerette a munkáját annyira. Úgy érezte, a törvény elfogadásával valamiképpen ő is lealacsonyodott. Nem akart zsidóknak dolgozni többé. Ezt követően nem figyelt oda a vendégekre, a képeket gyakran kisebb-nagyobb hibákkal hívta elő. Gondolta, majd az ügyfelek panaszt tesznek a fényképész ellen, és így lassan rosszabbul megy az üzlet. Az ügyfelek a hibákat azonban vagy nem vették észre, vagy még így is jobbak voltak a képek mint amit a többi mester készített. Elmenni a műhelyből továbbra sem mert. Mindig kicsi pénze jutott eszébe, s hogy belevágjon egy bizonytalan vállalkozásba, ahhoz nem volt elegendő bátorsága. Egy délután apját megint a rádió előtt találta. "A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" szóló 1939. évi IV. törvénycikk parlamenti elfogadásáról tudósítottak. Teleki indokolásában többek között azt mondta, hogy „...Erős beltenyésztés mellett embercsoportokban különös jellegek faji vagy fajtajellegek válnak dominánsakká, olyan erősekké válhatnak, hogy másokkal való összeházasodás esetén is a gyengébb féllel szemben, mint uralkodó tulajdonságok érvényesülnek.[4] Igen, minden szót értett. A többiek is értették. A hentes, a varrónő, a kofa és a segédtanító. A plébános egyenesen azt mondta, hogy „nagyon sajnálja, hogy mindez nem történt meg sokkal hamarabb. Igazán példát vehettünk volna a németekről. De mi egy ilyen nyomorult ország vagyunk, hogy még ebben is csak kullogunk mások után.” E második törvény elfogadását követően a közhangulat alaposan megváltozott. Mojzi mogorva, és magába zárkózó lett. Nem beszélt az inasával túl sokat. A rendeléseket felvette, de egyre kevesebben látogattak a műhelybe. Egyrészt a Lengyeleknél kitört a háború, másrészt a városban elterjedt, hogy a zsidókhoz nem szabad járni, mert a csendőrség figyel. Egyik nap azzal a hírrel jött haza, hogy kirakták a fényképész kamarából, és az üzletnek vissza fogják vonni az engedélyét. G.Z. addig nem látta magába roskadni az öreget, de akkor egész délután a műhelyben ült, a homlokát dörzsölgette, és héberül motyogott maga elé. Másnapra azonban összeszedte magát, és rendelkezni kezdett. Az engedélyek visszavonását nem lehetett megakadályozni, de Mojzi előszedett egy barátot, akinek nem voltak zsidó felmenői, és kiváltatta vele a fényképész-engedélyt. Az üzlet működését a polgármesteri hivatalban az ember nevére újra bejegyeztette. Ezután szerződést kötöttek az üzletre, hogy ő működtesse tovább. Mojzi ezentúl is ugyanúgy bejárt, mint korábban, az engedélyest meg felvette inasnak G.Z. mellé. Ugyanezt csinálta a lánya üzletével is. Az egy kicsit lassabban ment, mert egy embernek feltűnő lett volna, ha két üzlete van, ezért oda nehezebben talált strómannt. G.Z.-t ez a mesterkedés mélységesen felháborította. – Nem nyugszanak ezek még a pokolban sem, gondolta. Pedig ki van mondva, hogy ezek nem is állampolgárok. Törvényileg. Esténként, az ivóból hazafelé dülöngélve (egyre gyakrabban járt az ivóba), elgondolkodott azon, hogy egy ilyen helyzetben vajon mit követel tőle a haza. Egy ilyen rongy, semmirekellő ember legyen? A háta lúdbőrös lett a gondolattól. Mivel magyarázza, hogy tudott mindenről, mégis hallgatatott…? Ezért, Isten uccse, elő fogják szedni… Nem jól érezte magát, szívesen cserélt volna bárkivel. Egy gyári munkással például, akinek nem kell a munkáltatója szemébe néznie. Az messze van a gyárigazgatótól, de ő minden reggel köszön a Mojzinak. Az ácsmester is egyre szúrósabban nézett rá, mikor szónokolt. Azt mondta, „most elválik, ki az igaz szívű magyar, s ki az, aki csak annak mondja magát. Mert idegenszívű, mint az uraik…”, s itt a szót alaposan megnyomva a pálinka fölött G.Z-re nézett. Igen, cselekedni kell, mert ez így nem lesz jó, gondolta G.Z. Magánélete is teljes csőd. Se függetlenség, se műhely, se feleség. Hová lettek a fiatalkori álmok? Éjszakákon át őrlődött, de nem jutott dűlőre, egészen addig, amíg meg nem látta a Mojzi leányát az egyik reggel, amint az automobilból kiszállva az apjához jött, és hátul a műhelyben pusmogtak vagy egy órán át. Hát nem mondom, széplány ez a Mojzi lánya, gondolta. Meg is próbálkozhattam volna nála, ha nem hordaná ennyire fent az orrát. Pedig mindent az apjának köszönhet. Nem is dolgozik. Csak ugyanúgy segédeket tart, mint az öreg. Egész héten ezen rágta magát, s vasárnap, mikor a kocsmába ment, nagyon sokat ivott. Gondolatai zavarosak voltak, az ácsmester tekintetét kereste, de az haragosan elfordult, mikor szóba akart elegyedni vele. Hazafelé menet a hányás és az öntudatlan álom határán egy padra ült, hogy megnyugodjon, s akkor minden, mint egy varázsütésre, világossá vált előtte. Hazadülöngélt, előszedte anyja szekrényéből az ósdi írógépet, és még aznap este megírta a feljelentést. Megírta a strómann dolgát, hogy mi módon csalnak a kulcsokkal, hogy úgy tesznek, már csak az az ember van az üzletben, a zsidók nincsenek, pedig nem lehet zsidó üzleteket még kiigényelni. Elmondta, hogy ő, mint törvénytisztelő állampolgár, nem nézheti tétlenül, hogy a sok zsidók az országot rabolják. És hogy vannak ott még lemezek, hangfelvételek, amiket el kell kobozni, mert azt a törvény előírja. Alázatos szolgája, kelt, mint fent, pont, pont, pont, a fejlécre meg odaírta, hogy Tekintetes Polgármester Úr. Másnap személyesen adta át a levelet a hivatalban a frakkos ügyintézőnek, és felső karjánál félrevonva odasúgta neki, hogy csak reményleni tudja, a feljelentésének meglesz a jutalma, hiszen tud ő olyat, aki az üzletet, méltányos bérleti díj fejében tovább viszi. Két nap múlva a tömegből nézte, amint a Mojzi lányát a főutcai üzletből törvénysértés és a hatóság fondorlatos módon való félrevezetésének vádjával bilincsben elviszik. Mojziért csak másnap jöttek. Az öreg falfehéren nézte a csendőröket, amint belépnek az ajtón. Zavart volt, motyogott, tekintetével hűséges inasát kereste. Mikor végre megtalálta, a csendőrök már rángatták kifelé, azt rebegte G.Z-nek: „Fiam, vigyázz mindenre, amíg visszajövök… Vigyázz mindenre…”  De sem az öreget, sem a lányát abban a városban soha többé nem látta senki.

 

______________

 

 

 




[1] A forrás tekintetében lásd: http://www.tudozsido.com/post/89856932618

[2] A szereplők szavai valójában nem idézetek, de másként nem lehet érzékeltetni, hogy ők a saját véleményüket mondják, amely a szerző véleményével szöges ellentétben áll.

[3] Az idézet tekintetében lásd a törvény indokolását (5.bek.): http://regi.sofar.hu/hu/node/13267

[4] A Teleki féle magyarázat tekintetében lásd a törvény indokolását (12.bek.): http://regi.sofar.hu/hu/node/13285

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.