Jelige: „Akkor és azóta is…” – Lezáratlan holokauszt

Jelige: „Akkor és azóta is…”

Lezáratlan holokauszt

 A nevem Zial Desmond és 2008 nyarán indultunk Lengyelországba. Egészen pontosan Auschwitzba. A terveink között szerepelt még Krakkó is, de nem voltunk benne biztosak, hogy oda is eljutunk. Sűrű volt a program. Nyaralni mentünk egy kisebb csoporttal. Hogy miért pont oda? Nem is tudom… Talán, mert elég népszerű turistacélpont. Szinte mindenki meg akarja nézni egyszer, de valójában senki sem tudja, hogy miért. Nincs olyan ember, aki szívesen megy a temetőbe.

  A nevem Jakob Thomas és 1943 nyarán indultunk Auschwitzba, de talán jobban illik ide az a kifejezés, hogy muszáj volt mennünk. Egy kis csoporttal mentünk és nagyon szomjasak voltunk. Hogy miért pont oda mentünk? Nem is tudom…

Mostanában mindenkit oda visznek és senki sem megy szívesen.

  Kicsit izgatott voltam indulás előtt, hiszen tudtam, vagyis hallottam és láttam mi történik ott. Hallottam történelemórán és láttam a tévében. De természetesen soha nem éltem át. Azt is mondták egyszer, hogy ott a legzöldebb a fű az egész világon. A sok hulla miatt.

  Nagyon izgatott voltam indulás előtt, hiszen rémhíreket terjesztenek a helyről. Hallottam, amikor mesélik az ott lévők rokonaik, barátaik a kijutott levelekből olvasva. De amíg nem láttam – gondoltam -, nem hiszem el. Olyanokat is meséltek, hogy ott még a fű sem nő ki.

  A vonat szélsebesen robogott úti célunk felé, kényelmesen feküdtünk ketten, egy hálókocsiba. Csak egy bajom volt: az a fránya mobilinternet nem működött. Még a leveleimet sem tudtam megnézni. Szerencsére a légkondicionáló berendezés működött és ez, valamint a jól behűtött söröm feledtette velem az iménti problémámat. Harminc fok is lehetett odakint. De bentről mindebből semmit sem éreztem, csak nyugodtan bámultam a tájat.

  A vonaton teljesen halálra rémültem. Azonnal elhittem mindent, amiket meséltek erről a helyről, pedig még meg sem érkeztünk. Annyian voltunk a vagonban, hogy levegőt is alig kaptunk. Ráadásul a harminc fokos melegben pont a vas tartóelemhez nyomtak a többiek, ami tűz forró volt, nem úgy, mint a fa. Vizet akartam. Egy csepp is elég lett volna. Ehelyett jutott egy kis vizelet és ürülék. Volt olyan, aki gondolkodás nélkül el is fogyasztotta mindkettőt. Az a sok síró, reménytelen, kétségbeesett arc úgy ívódott bele az elmémbe, mint az a forró vas a húsomba. De az utóbbi egy két nap múlva örökre begyógyul…

  Az út nagy részét átaludtam, mert tudtam, hogy másnap kemény túra vár ránk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan mennek errefelé a vonatok.  A jó pálya. Szinte még alig csuktam le a szemem és már meg is érkeztünk.

  Nem tudom pontosan mennyi ideig tartott az út, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Négyen, vagy öten haltak meg, mire odaértünk. Úgy dobták ki őket oldalra, mint más a cigarettacsikket. Én azon gondolkoztam, hogy nem szerencsésebbek e ők? Kegyetlenül lassan ment a vonat… Vagy csak én éreztem így? Nem érzem már a szomjúság az éhség és a fáradtság között a különbséget.

  Az állomás lényegében egy kis váróteremből ált. Megmondom őszintén, hogy nem erre számítottam. Annyi ember jön ide évente, hogy azt hittem minimum egy pláza lesz a közelben. Sehol egy kávézó, vagy egy Kóla automata. Még a városnév jelző táblára sem az van írva, hogy Auschwitz, hanem az, hogy Oswiecim. Lehet, hogy rossz helyre jöttünk?

  A megállóhelyen már semmilyen kétségem nem volt afelől, amit mondtak róla. Sötétnek láttam, pedig világos volt, hidegnek éreztem pedig több mint harminc fok volt. Csendesnek hallottam, de óriási volt a kiabálás és a sikoly. Volt benne valami, ami nem az volt, aminek látszott. Mindenhol kémények, sehol egy fűszál sem. Csak az őrök kutyáikkal és mi. Totális rémület, bizonytalanság, de sehol sem látom azt, amit mondtak nekünk indulás előtt. Lehet, hogy rossz helyre jöttünk?

  Az idegenvezető rutinosan végezte a munkáját. Mindenki kapott egy fejhallgatót aztán lassan, kényelmesen elindultunk a nagykapun keresztül és ő pedig mindent mondott számszerűen, tökéletesen: Mikor? Hol? Kiket? Honnan? Mennyit? Csak azt nem mondta soha, hogy miért?

  A katonák addig ütöttek minket, amíg jó irányba nem mentünk. Sokan nem is értették a nyelvet, amin beszéltek hozzájuk. Mire jött egy tolmács már könnyebben ment. Ti jobbra! – üvöltötte. Ti balra! – ütött kettőt. Ti azt csináljátok! – fejbelőtt valakit. Csak azt nem mondták soha, hogy miért?

  -Nézzék meg a német precizitást! – kérte az idegenvezető, és megkért mindenkit, hogy nézzenek bele a szögesdrótot tartó oszlopokba.  – Látják? – kérdezte. – Sehol egy milliméter eltérés! – mondta büszkén. Miután én is beálltam az első oszlop elé, amit több száz követett, valóban a saját szememmel tapasztaltam, hogy nem lógott ki egyik sem. Ez igen! – gondoltam magamban.

  Az egyik ember menekülni próbált, a kerítések felé futott, de érdekes módon az őrök hagyták. Mintha tudtak volna valamit, amit mi nem. Talán meg akarták mutatni nekünk azt a német precizitást, amit e tábor rejtett. Amikor a fogoly nekirohant a kerítésnek és a benne lévő áram majdnem szétégette, mindenkinek elvette a kedvét az ilyen és ehhez hasonló próbálkozásoktól. A két őr pedig mintha azt mondta volna, halálos komolysággal:

  -Na látod! Ugye megmondtam, hogy sikerülni fog! Mire a másik bólintott és a földre köpött.

  Női barakk jobbra, a férfiaké balra! – magyarázta az idegenvezető, és ekkor elgondolkoztam egy kicsit, hogy hogyan tudja ezt csinálni minden nap. De csak mikor bementünk, láttam meg, hogy mennyire kényelmetlen lehetett ez az embereknek. Nem is beszélve a koszról és a mocsokról, ami ott lehetett. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy miért járnak ide olyan sokan a turisták. Vajon élvezik az emberek ezt a látványt?

  Amikor végre a helyünkre kerültünk megkönnyebbülést kellett volna, hogy érezzek, de semmi ilyesmi nem történt velem. Éhes voltam, szomjas és fáradt, de amikor megláttam, hogy minden ágy foglalt, sőt, volt olyan, amiben hárman, négyen is feküdtek, végső elkeseredettségemben, jobbnak láttam, ha lefekszek a földre.

  -Hé! Gyere ide! – szólt egy hang a sötétből. – Itt csak hárman vagyunk és se tetvek, se hullák. – közölte velem izgatottan és azonnal megértettem, hogy ez nagyon jó dolognak számít ezen a helyen. Végre valami jó is történik velem.

  Hatalmas területen fekszik az egész tábor.  Ha mindenki, aki idekerült és életben is marad, akkor minden bizonnyal kicsi lett volna. Elég megdöbbentő ez a tény, hiszen meg kellett halniuk, hogy elférhessenek. Még így, ennyi év után is érezni a jelenlétét az embereknek. Az áldozatok fájdalmát, félelmét és látni az őröket a tornyokban. Hallani, ahogyan a vonat megérkezik, látni, ahogyan kiszállnak az emberek és a halál fogadja őket.

  Olyan nagy volt a terület, hogy egyszerűen nem láttam a végét. A szökési kísérlet elmélete alapvetően esélytelen volt, a gyakorlati része pedig kivitelezhetetlen, legfőbbképpen azért, mert még egy cipőm sem volt, így a nélkül még futni sem tudok és erőm sem nagyon van, már három napja nem ettem semmit. Rémisztő az őrök látványa a tornyokban. Kipihenten, jóllakottan, korlátlan hatalommal mindenki felett, akit behoznak ide. Felettünk. Ezt azért mondom, mert gyakorlatilag akkor lőhetnek le bárkit, amikor csak kedvük van hozzá. Bármilyen ok nélkül.

  Már lassan bejártuk az egész tábort és kezdtem elfáradni, függetlenül attól, hogy sokat pihentünk, ettünk, ittunk és különféle emléktárgyakat vásároltunk különféle ismerőseinknek. Az, hogy kinek tetszhet, vagy kinek okozhat örömet egy auschwitzi képeslap három euróért, azon komolyan elgondolkoztam. Nem is beszélve a poszterekről, óriásplakátokról és videokazettákról. De tekintve, hogy vitték, mint a cukrot, nagyon sokan lehetnek azok, akik örülnek egy olyan ajándéknak, amelynek alapvető üzenete az értelmetlen gyilkolás.

  Már bejártam az egész tábort, kezdtem megismerni minden részét. Ezt elsősorban annak köszönhettem, hogy azt a feladatot kaptam, szedjem össze a rabtársaim holttestét, amit csak úgy szórakozásból lőttek le az őrök Volt belőlük mindenhol és én muszáj voltam megcsinálni, mert különben engem vittek volna, mint a cukrot. Nagy halomba raktuk a testeket, azután pedig meg kellett gyújtani. Na, ez maga volt a pokol. Komolyan mondom. Volt, aki inkább a tüzet választotta, nem pedig a munkát. Lehet, hogy igazuk volt. De én láttam, és éreztem. A szagot és a szenvedést. A kínok kínját.

  Közeledett a nap vége. Mindenki fáradt volt, bevásároltunk, hogy legyen tárgyi emlékünk is e napról és helyről. Láttunk tonnaszámra levágott hajakat. több száz és ezer elkobzott személyes tárgyakat: cipőket, táskákat, fényképeket. Mindez kiállítva, mint egy múzeumban. Bementünk a gázkamrába is – volt, aki megijedt, volt, aki elgondolkozott -, de a lényeg, hogy öt perc múlva kijöttünk és vettünk egy nagy levegőt.

  A nap végére már képes lettem volna bárkit megölni egy pohár vízért. De egy cseppért is. Most már mindent tudok, mert itt vagyok és átéltem. Átélem minden nap. Majd én is írok egy levelet valakinek, és ha kijutnak innen soraim, akkor ők sem akarják majd elhinni – mint ahogy én sem hittem, amíg nem éreztem saját bőrömön a kín minden egyes érintését. Este zuhanyozni hívtak minket egy új helyre, ami szerintem gázkamra. Túl sokan vagyunk. Bementünk. Volt, aki megijedt, volt, aki elgondolkozott, de a lényeg, hogy soha, senki nem jött ki élve.