Az egyszeri mesepásztor elhatározta, hogy ha már úgyis bolyongani kénytelen egy láthatatlan nyáj nyomában, akkor bejárja kicsiny hazánk (újabban vár)megyéit. És mindenhonnan hoz magával egy mesét. Vagy mindenhová visz? Nehéz az ilyesmit eldönteni.

Ó, azok a régi karácsonyok! Amikor még minden mozdulat mögött titok lapult, amikor még minden sötét sarokban félelmetes csodák rejtőztek, amikor még szégyellt az ember gyermeke belelépni a holdfényben csillogó, friss hóba, mert olyan költőien ragyogott… aztán persze az ilyen áhítatos percek sem tartottak örökké, elvégre hógolyózni, meg szánkózni is kell valamikor. A vastag felhőkből hó hull, a szánkókról űrhajóssá bugyolált gyermekek potyognak, és az egyetlen problémánk, hogy főlhúzni a szánkót a dombtetőre mindig tovább tart, mint lecsúszni onnan.

Mindannyian találkoztunk már segítő állatokkal a meseirodalom végtelenjében: táltos paripák, aranyszőrű bárányok, aranyhalak, gyertyás szarvasok, csizmás kandúrok, csodatévő kismalacok és a legváltozatosabb szárnyas, lábas, uszonyos jószágok akadhatnak utunkba vándorlásaink és próbatételeink közben. No de ki hallott már igazságos dögkeselyűről, jószívű krokodilról, vagy segítőkész százlábúról?

Miért játszottál nekem gúnydalt a furulyádon félmeztelenül egy idétlen törölközővel a fejeden, és tapostad meg a farkamat? Ha azt mondtad volna, amit gondoltál, azonnal a barátod lehettem volna.

A nép, az istenatta tengerárja meg óvasta vóna feszt, mán ha tudott vóna óvasni, még szerencse, hogy ez a Hoffmann meséjin nevekedett generácijó mán óvasni se nagyon tudott.

Egy székely mesemondóval beszélgettünk Kapolcson, a Művészetek Völgyében a pálya rejtelmeiről, a pajzánságról és az Irodalmi Jelen által spontán szervezett kötetbemutatóról, amelyen Hargitai Ildikó Likból lött leány című kötetéből olvasott fel.
Hangfelvétellel! Részlet a felolvasásból.

 
A szerelemről a Hold jutott eszébe, a Holdról a csillagok. A csillagok a bársonyfekete égboltról aláhullottak és csilingelni kezdtek egy öregember hajfonatában. A táltos hun táncolt előtte.

 
Mert nem a békét kerested. A kis veszteséggel nem tudtál mit kezdeni, ezért elvették tőled az egészet. A sors karmai megakadnak a likas köpenyben, s letépik. Minden, ami nem tökéletes, szertefoszlik olyan ember keze között, aki az Egészre vágyik.

 A boszorkányok bukott tündérek lennének? Betegesen narancssárgák, nyirkosan terebélyesek, sötétet kedvelő, a zugokat elfoglaló asszonynépség. Kígyót-békát előkotornak, és bevarangyozzák az ember napjait. Tündérek aranyoznak, boszorkák varangyoznak? S neki, igazából, kicsoda ez a bogárszemű lány, aki a félhold fényében villant meg?

A vandálok csendben fosztogatták I. Krepisz királyságát. A böjt bevált, a király köszvényes rohamai ritkultak, mint a fák árnyéka télen. Álmai könnyűvé lettek, valamint a tündérek, akik elhagyták asztalát és éjszaka táncoltak mosolyt az arcára. Euphorbia menyasszonyát a kertben, liliomok között találta. Elköszönőben a július.