Északi varázsmesék

Ó, azok a régi karácsonyok! Amikor még minden mozdulat mögött titok lapult, amikor még minden sötét sarokban félelmetes csodák rejtőztek, amikor még szégyellt az ember gyermeke belelépni a holdfényben csillogó, friss hóba, mert olyan költőien ragyogott… aztán persze az ilyen áhítatos percek sem tartottak örökké, elvégre hógolyózni, meg szánkózni is kell valamikor. A vastag felhőkből hó hull, a szánkókról űrhajóssá bugyolált gyermekek potyognak, és az egyetlen problémánk, hogy főlhúzni a szánkót a dombtetőre mindig tovább tart, mint lecsúszni onnan. A behavazott erdő látványa kilépőt ajánl az ismert valóság szürkeségéből, átjárót egy tündérvilágba, a mesék birodalmába. Akinek voltak már ilyen élményei és érzetei, az régi ismerősként léphet be Selma Lagerlöf Karácsonyi történetek című mesegyűjteményébe.

A legismertebb svéd írónő több, karácsonyi témájú mesét, legendát írt és dolgozott föl, ezek már életében is igen népszerűek voltak. Nálunk persze leginkább a Nils Holgersson csodálatos utazása (s legfőképpen az abból készült japán rajzfilm-sorozat) révén ismerik az első Nobel-díjas írónőt, pedig ő minimum Svédország Jókaija, s érdekes módon a mi nagy mesélőnkhöz hasonlóan ő sem tartotta magát mesemondónak, sokkal inkább realistának, aki epikusan összefoglalja mindazt, amit lát. Egyébként az említett Nils Holgersson… remek példa: ha valaki a rajzfilm emlékével fejében olvas bele, jóval „felnőttesebb”, drámaibb hangvétellel találkozik, mint afféle „gyermekbarát” munkától várná. A vándorludak madártávlata és a törpévé varázsolt, az állatok nyelvét immár beszélő embergyerek fejlődéstörténete valóságos világjáró tablóvá áll össze, miközben nem veszíti el mesei lendületét.

Fekete István munkásságából lehet még ismerős ez a mesehősöket a természet tényszerű megfigyelésének alapján formáló írói út, a didaktikussá soha nem váló bölcselkedés, a dagályossá nem tévedő emelkedettség.

Fönt mesegyűjteménynek tituláltam a kötetet – és valóban karácsonyi történetekről van szó –, Selma Lagerlöf neve pedig önmagában is jelzi, hogy igényes olvasmányról van szó. „A tél átveszi a jogart. Jeges markába szorítja, és nagy lendülettel nekilát az uralkodásnak. Minden elnémul, minden meghal, minden engedelmeskedik a parancsának. Mintha azonban mégsem lenne egészen biztos a dolgában. Látni sem akar semmit, ami a nyárra emlékezteti.

Elrendeli a napokon át tartó, sűrű hóesést. Hagyja, hogy az elszürkülő ég teljes súlyával ránehezedjen a földre. Nem hallani egyetlen hangot sem. Az utcák, a terek némaságba burkolóznak. Megállás nélkül szakad a hó. Mintha be akarná borítani az egész földgolyót. Mintha el akarná temetni a világot. Aludjon el örökre, nyugodjon békében. Aztán egy éjszaka végül eláll a hóesés. Vastag és mély hótakaró borít be mindent. A tél győzelme kétségbevonhatatlan. Az életet semmi nem ébresztheti fel többé.

Ám alighogy abbamarad a havazás, megszólalnak a csengettyűk, fával megrakott szánok jelennek meg hajnalok hajnalán az utakon, egy órával később pedig előáll az impozáns hóeke, három pár ló húzza. Aztán felsereglik az ásókkal, lapátokkal felszerelt hómunkások hada, akárha mezei munkára készülnének.

A tél mintha elszámította volna magát. Mintha újra sarjadni kezdene az élet, mégpedig magából a hóból, a hideg és vastag hótakaróból, amely örökre el akarta temetni.”

Csak azért idézem ilyen hosszan e gyönyörű leírást, hogy minden olvasónk érzékelhesse, micsoda sodrása és milyen tiszta nyelvezete van a szövegnek. A fordítás új, mégpedig Kúnos László munkája, aki már számos művet fordított svéd, dán és norvég nyelvből (2019-ben műfordítói díjat kapott a Svéd Királyi Akadémiától). A sok ma divatos, népszerű olvasmányhoz képest föltűnően gazdag szókincsű, nyelvünk legszebb regisztereit megszólaltató műfordítás tökéletesen teremti meg a komor északi hangulatot a legmélyebb sötét és a legviláglóbb fényesség kontrasztjaival megfestett történetekben.

Itt a csodát nem adják ingyen: kalandok, küzdelmek, sötét ösvények és valódi mélységek megjárása vezet el a titok felismeréséhez, a kegyelemhez vagy a békességhez. Sokszor csak a csoda fel nem ismerésén, a hit és a hitetlenség viaskodásán, illetve a másik ember iránti bizalomért folytatott küzdelmen át jutnak el hőseink valamiféle katarzisig, mint A karácsonyi rózsák legendájában Hans apát, a kolostor kertésze, meg a Göinge erdejében bujdosó rabló és felesége. Ez a mese igazából nem is ér igazán jó véget, hiszen az igazi, évről évre ismétlődő nagy csoda örökre eltűnik, ám mégis marad valami apró, ami örökké emlékeztet rá… Sokszor találkozunk magukban vívódó alakokkal, mint A trollok muzsikája öreg kántora, aki akkor találja meg valódi békességét, amikor megtanítja a trollokat muzsikálni, s ezzel feloldja a családját sújtó átkot. Vagy itt van talán a legkomorabb történet, A halálfej sírásója, amelyben egy út mentén talált koponyát hív meg a főszereplő karácsonyi vacsorára, ezzel indítva el a csaknem tragikussá váló események láncolatát, amelyek végül az isteni jóakarat felismeréséhez és a feleségével való kibéküléshez vezetnek.

Selma Lagerlöf egyik titka, hogy komolyan veszi forrásait, legyenek azok rémtörténetek vándormotívumai, helyi legendák, vagy szentek, bibliai alakok legendái. És komolyan veszi olvasóját is: nem babusgatja s nem is provokálja fölöslegesen, hanem valódi erkölcsi kérdéseket tesz föl, valódi sötétséget ábrázol, valódi fényességet láttat.

Nem fél a komoly kérdésektől, a dolgok súlyától, a tanulságoktól vagy a feloldástól. Úgy tár fel dolgokat és jelenségeket, hogy nem hagy bennünket a feltárás gödrében, hanem finoman elővigasztal onnan. Kortársunkként szól hozzánk, mi pedig kortársunkként hallgatjuk történeteit a hosszú, sötét téli estéken, és világosságot, vigaszt találunk bennük. Szükségünk is van minderre napjaink – nemcsak a téli estékre jellemző – sötétségében. Bízzunk benne, hogy ez a vékony, ám annál fontosabb kötet minél több emberhez eljut, és minél többen olvashatják átéléssel ezeket az örök érvényű történeteket – nemcsak karácsony idején.

Selma Lagerlöf: Karácsonyi történetek. Fordította Kúnos László. Typotex Kiadó, Budapest, 2025.