Ugrás a tartalomra

 

Bűn és büntetlenség

Már-már úgy tűnt, megmenekül a sorsa elől, amikor az váratlanul utánanyúlt, és a költőnek végül nem volt maradása itt, közöttünk. Borbély Szilárd alakját és műveit idézte fel a Hadik Irodalmi Szalonban Márton László és Mészáros Sándor, a szövegeket és a megzenésített verseket Bárdos Deák Ági és Darvas Kristóf szólaltatták meg.

A Juhász Anna szervezésében megvalósuló Hadik Irodalmi Estek sorozata a 99. alkalmához érkezett a 9. évében, s ennek kapcsán nemcsak Juhász Anna Bonta Gáspárral az oldalán – mondott köszönetet a munkatársaknak és a közönségnek, de Bosznai Tibor, a Hadik Kávéház irodalmi vezetője is.

A mostani est apropóját egy évforduló adta: öt éve halt meg Borbély Szilárd, aki, ha félbe hagyva is, de egyedülálló életművet hagyott maga után. Lehet-e valaha nem a vége felől közelíteni ehhez a költészethez, prózához? – vetette fel Juhász Anna. Mészáros Sándor úgy válaszolt, bár ő maga azon az iskolán nevelkedett, amely kizárja az értelmezésből a személyt és az életrajzot, Borbély esetében mégsem lehet ezt tenni, mert a halál pecsétje rajta van az életművön. Az irodalmár felidézte első találkozásukat, ami furcsán kényelmetlenül alakult számára, ő, a „tanár” (valóban tanította is Borbélyt még Debrecenben) beszélt végig, Szilárd egy szót sem szólt. „Csak hallgatott és figyelt” – ragadta meg a költő egyik legjellemzőbb vonását Mészáros. Akkoriban még elveszettebb volt – mondta az irodalmár, aki röviden felidézte a Borbélyt ért tragédiát is. 2000 karácsonyán támadták meg szüleit az ukrán határ közelében fekvő kis falujukban, amibe édesanyja belehalt, édesapja pedig élet-halál közt lebegett még néhány évet.

Márton László először a legendákat hallotta Borbélyról, és Simon Balázs költőtől a dicséretét, ami azért volt meglepő, mert Simon gőgös alkat volt, aki hajlamos volt leszólni mindenkit, csak Borbéllyal tett kivételt. Rettentő szegénységből jött – folytatta Márton László –, irodalmi pályafutása botránnyal kezdődött. A Hosszú nap el című hosszúversét nem akarták kiadni, de Nádas Péter szólt mellette pár szót, s ekkor megnyílt az útja. „A tatai JAK-táborban, ’94-ben tűnt fel, hogy milyen halkan olvas” – idézte fel Márton is a költő rezerváltságát, magába fordulását, aki ugyanakkor mindig „nagyon figyelt”. „Mi főleg leveleztünk” – mesélte az író, felidézve utolsó sétájukat lefelé az Országos Széchényi Könyvtárból a várdombon – előtte Borbély a Kazinczy-összkiadást adta át Márton Lászlónak. „2011-ben a Debreceni DESZKA Fesztiválon láttam utoljára – emlékezett Márton. – Akkor már egészen bezárult, a falnak támaszkodva állt, de mintha odatámasztották volna, és egész lénye azt sugározta: »Ne gyere közelebb!«. Nem is tudtam odalépni hozzá.”

Mészáros Sándor azt a bizonyos „botrányt” egészítette ki a tényekkel: a Hosszú nap el roncsolt költői nyelven ragadja meg az elbeszélhetetlen fájdalmat – valóban nehezen befogadható mű, nem meglepő, hogy első körben nem fogadták el. (A JAK Füzetek sorozatban jelent volna meg.) Később a nagyok közül többen is írtak elé pár sort, így például Esterházy, Orbán Ottó, Mészöly, Balassa Péter. Borbély igazán a Halotti pompával vált ismertté, de sosem olvasták tömegek, nem azt a költészetet művelte. Leginkább a Nincstelenek című regénye kínál olyan felületet, amelyhez sokan hozzáférnek, noha hibás olvasattal: nem tisztán önéletrajzi műről van szó, sok fiktív elemet hordoz.

Patkós Márton előadásában hallgathattunk meg három verset, amelyek Borbély nyelvén vezetnek be világába: „Én nem tudok beszélni senkivel / inkább csak szóbaállni átmenet / csak hallgatok csak néha közbeszólok / mert nincs miről beszélgethetnék fáraszt / ha tőlem azt várják beszélgessek…” Vagy: „…Az új- / szülöttek vak kiszolgáltatottsága, / erőszakossága, ahogy a testek közé fúrják / magukat. És majd a szemek szomorúsága. Szeretet, / közöny, ragaszkodás, néha olyan közel van. / A testek magánya, a mozdulatlan, ami nem él.”

Juhász Anna egy interjúból idézte a költő szavait, melyben a „szép” versekhez való viszonyáról szól: „Nekem az volt az álmom, amikor elkezdtem verseket írni, hogy olyan költészetet csináljak, ami ellene mond annak, amit a leginkább elgondolunk, amikor az iskolában és másutt költészetről beszélnek. (…) Számomra az elviselhetetlennek tűnt, hogy vannak ilyenfajta versek, amelyeket »nagy vers« funkcióban használnak. Hogy akkor el lehet mondani, és egy verssel ki lehet takarni egy költőt, vagy egy probléma meg van oldva. (…) Azon voltam, hogy az volna az igazi, számomra való költészet – mert fontos volt, hogy ezzel foglalkozzam –, ami mindezt nem akarja. Nem egy verset, hanem sok verset csinálni, és nem szépet, hanem másfajtát: ami nem okoz esztétikai örömöt, hogy jól hangzik, és hogy el lehet mondani, meg lehet hallgatni, hanem elgondolkodtat vagy megráz, vagy újabb kérdéseket tesz fel, de nem ad válaszokat, és így tovább.” Mészáros Sándor hozzáfűzte: a létezés eredendő tragikussága, a kiszolgáltatottság megtapasztalása adta Borbély költészetének alapját. Ugyanakkor nem egyhúrú szerző volt, sokat kísérletezett. Úgy érezte, ami túl szép (márpedig a nyugatos hagyomány ezt erősítette a magyar költészetben), az már nem igaz. A régi magyar költészetben találta meg az egyik kiutat, Csokonaival foglalkozott tudósként, de kortársairól is értő, finom kritikákat írt. 

Márton László egyfajta „sorsdiagramként” ragadta meg Borbély Szilárd útját, akinél a 90-es években úgy tűnt, meg tud szabadulni múltja, a nyomor és kirekesztettség rettenetes terhétől. Végül a 2000 karácsonyán történt tragédia megpecsételte a sorsát. Hogy miket cipelt magával korábbról, annak árulkodó lenyomata a Halotti pompa, amelynek egy későbbi kiadása kiegészült a haszid versekkel. Származását nemcsak az eredendő kivetettség határozta meg (református közösségben görögkeletiként létezni), de ezt apja törvénytelen születése is tetézte. A nyomor nála sosem csak az anyagi nélkülözés szinonimája, a szeretetlenséget és a szegénységből kisarjadó gyűlöletet ábrázolja. A haszid zsidó hagyomány számára a kultúra felől volt fontos – tette hozzá Márton László szavaihoz Mészáros Sándor –, hinni akaró, kereső, perlekedő emberként a régiségben talált menedéket. A nyomor leírásában nála nem a szociologikum az érdekes, hanem egy gyerek folyamatos, alaktalan szorongásának ábrázolása. Miközben örök kétségek gyötörték, szabad-e megmutatni a szegénységnek ezt a rút arcát (szemben az irodalom addigi felmagasztosító ábrázolásmódjával).

A művekből Bárdos Deák Ági énekhangján, zongorakísérettel is meghallgathattunk néhányat, a dalokat 2005-ben Wéber Kristóf írta Borbély Szilárd verseire, és Darvasi Kristóf dolgozta át. Mint Ági megosztotta, amikor színpadon először elhangzottak, ő a kulisszák mögül figyelő Szilárdot boldognak látta.

Az est vége felé Márton László néhány filológiai csemegével is szolgált a neki érkezett levelekből: az utólagos házasságkötési értesítő a barátoknak, a hátulján egy Csokonai-verssel, a verseskötetek kéziratai, vagy éppen tudakozódások berlini utcák nevéről vagy a gót betűs írás és a nemzetiszocialisták viszonyáról. Mészáros Sándor utolsó találkozásukat idézte fel: a MÜPA-beli Borbély-est után beszélgettek tréfálkozva, Szilárd inkább terveket szőtt, mintsem búcsúzott volna, kitalálták, hogy rovatot vezet majd a Kalligramban. Szerkesztő-irodalmár barátja másnap értesült a hírről, hogy a költő a nagynénje garázsában véget vetett az életének.

Debreceni elszigeteltségében sajátos rokonságra lelt Kazinczyban, Csokonaiban, jegyezte meg Márton László, s e vállalt periférián-létezés kínjai ellenére mégiscsak Debrecen volt a közeg, ahol létezni tudott. Mikor innen kiszakadt, és Bécsbe ment, kicsúszott a talaj a lába alól. Utolsó tíz éve – folytatta immár Mészáros Sándor – annak a gyötrelemnek a jegyében telt, hogy a bűn büntetlen maradhat. (Szülei gyilkosait megtalálták, de elengedték.) Ezt az Egy gyilkosság mellékszálai című művében próbálta feldolgozni. Az egyetemi tanítás, az irodalomtudomány (doktori dolgozatát Csokonaiból írta) keretet adott a napjainak, ám megszokott közegétől távol nem maradt számára kapaszkodó.

„…az ablakon mi benézni lehet / mi látható mi kintről nem lehet / az ablakon kinézni azt lehet / mi látható az ablakon keret…” – énekelte Bárdos Deák Ági zárásképp a Hadik tükrös-kirakatos ablakai között, és bent csakugyan megszűnt két órára a külvilág.

Laik Eszter

Fotók: Lettner Kriszta

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.