Ugrás a tartalomra

 

Titkos tudósítónk a FISZ-táborból 3.

Egyre később kelnek az emberek, és egyre több kávé fogy, de az alkotói kedv, lendület pénteken sem lankadt. A harmadik napra már mindenki megérkezett, belehelyezkedett a tábori feelingbe, a műhelyeket pedig valóban komolyan veszik.

Kik? Elsősorban a sokat szidott és kárhoztatott tizenévesek. Idealisták, lelkesek, írnak, vitáznak, olvasnak, fordítanak. Meggyőződéssel, nem flegmával, nem cinizmussal. Persze ők még nem nagyon ismerik az „irodalomipar” gépezetét, ami bedarálhatja az embert. De mégis. Lelkesedés nélkül semmihez nem érdemes fogni.

Dicséret illeti az olyan műhelyvezetőket is, mint Sopotnik Zoltán, akik teret adnak a párbeszédnek, meghallgatják, komolyan veszik a legfiatalabbakat is. De említhetnénk Hermann Zoltánt vagy Bajtai Andrást is.

A délutáni beszélgetés Tompa Andreával leginkább a Fejtől s lábtól című regénye körül forgott, sokan hallgatták. A könyv kapcsán élénk vita bontakozott ki a zsidóság helyzetéről is.

Estére már mindenki felpörgött. Érdekes elegye ez az állapot a fáradtságnak és a pezsgő közösségi hangulatnak, amelyet sörözés és zene kísér. Záróprogramként két erdélyi származású fiatal alkotót ismerhettünk meg, mindketten első verseskötetét mutatta be.

Az Előretolt Helyőrség és a FISZ közös programján Varga László Edgár Cseréptavasz, Serestély Zalán Feltételes átkelés című kötete volt a téma. Mindkettő a FISZ-Erdélyi Híradó Kiadó kiadásában jelent meg. Serestély Zalán kötetében elég erős a szecessziós vonal, és átfogó törekvés tapasztalható a „szubjektum nélküli szubjektivitás” megteremtésére.

Varga László Edgár kötetében pedig Robert Capa kerül előtérbe, de ahogy a költő elmondta, nem a fotográfusról szólnak a versek, hanem inkább önmagáról, és Capa alakját formálja a saját képére.

A legérdekesebb beszélgetések kétségkívül a késő esti sörözések során zajlanak, pénteken sem volt ez másképp. Irodalom, filozófia, teológia keveredik vaskos megjegyzésekkel, szlenggel. Érdekes és tanulságos belehallgatni a különböző asztaltársaságok eszmecseréibe. A konklúzió: mindenki az élet értelmét és a boldogságot keresi. Csak más-más utakon.

A szombatot Karácsonyi Zsolt és Tolnai Ottó neve fémjelezte, és egyúttal az „aratás” napja is volt, a műhelyekben megérett termések szüretelése és bemutatása.

Már délelőtt a levegőben lógott „az utolsó nap” hangulata. Ilyenkor még a nyugodtabb vérmérsékletűeket is elkapja a harci láz: mindent, lehetőleg mindent beleszuszakolni a programba. Így kissé aránytalanul sűrű napnak nézhettünk elébe.

Az ebéd utáni és a műhelykezdés előtti szűk másfél órában lehetett fakultatívan részt venni a „Felolvasás a gombáknak” programon, melyet Kollár Árpád vezetett, és egy rövid erdei sétával egybekötött kora délutáni Open readinget foglalt magába. Bizonytalanná tette a programot a felhősödés és az égdörgés, ám végül szerencsére nem hullott le, csak „lógatta” egy darabig a lábát az eső.

Öt órakor már Karácsonyi Zsolt ült a jól ismert FISZ-plakát előtt. Az erdélyi Helikon főszerkesztőjével Bene Zoltán beszélgetett az ilyenkor kötelező témáról, az erdélyiségről, a „milyen erdélyi írónak, költőnek lenni”, és „mennyiben más ott, mint itthon” kérdéseiről és Karácsonyi műveiről. Az erdélyiség problémakörére nagyjából ismerjük már a válaszokat, hiszen ugyanarról az Erdélyről beszélnek ugyanazok az erdélyi szerzők, és ha privát életútjaik különböznek is, az irodalmi, kulturális miliő, a problémák és az örömök nagyjából ugyanazok. 

A héten már elhangzott Grendel Lajos szájából, hogy itthon és Közép-Kelet-Európában – ellentétben több nyugati országgal – az ideológiát és a politikát képtelenek vagyunk szétválasztani az író, költő munkásságától. Ezért lehetséges az, hogy Karácsonyinak furcsán kell éreznie magát, amiért felvállaltan Szilágyi Domokos líráját követi. Mint tudjuk, Szilágyit az irodalomtörténetben hol exhumálják, hol eldugják, hol számon kérik, hol fölmentik, hol áldozatnak, hol bűnösnek kiáltják ki. Eltüntetni viszont nem lehet, mert ahhoz túl jól írt.

Karácsonyi nem ment bele a végtelenített Szilágyi-vitába, inkább gyorsan a másik idoljára, Pessoára tért át, akinek mintegy átszűrt módon hasznosítja szellemi örökségét. Bene nagy érdeklődéssel faggatta Karácsonyit az Ússz, Faust, ússz! című, 2010-ben megjelent kötetéről. Faust amellett, hogy – elsősorban Goethének köszönhetően – emblematikus és szimbolikus figurává emelkedett, valóságos személy volt. Karácsonyi művében is ez a mozzanat hangsúlyos, és az író rögtön hozzátette, az írás során próbált kellő távolságot tartani Goethétől. Az özönvíz mitológiáját is beleépítette a művébe, a víz mint tisztulási és menekülési irány jelenik meg az Ússz, Faust, ússz! kötetben.

Faust mellett szóba került még az irodalom mai helyzete, konkrétan az a kérdés, kell-e temetni a nyomtatott irodalmat. Karácsonyi szerint csak a helyén kell kezelni mind a digitális, mind a nyomtatott irodalmat. A nyomtatott lapok szerkesztőinek több munkát kell belefektetniük a megjelenésbe, mert egyszerűen változnak az olvasói igények. Viszont a nyomtatott lapnak is mindig meglesz a helye, és a net terjedése miatt sem fognak sokkal többen olvasni. Karácsonyi példának hozta a 19. századot, amikor az írás-olvasás tanítása széles körben elterjedt, s azt hitték, ezentúl mindenki úgynevezett magas irodalmat fog olvasni. Ám, ahogy tudjuk, ez nem így lett, és ma egyre kevésbé van így.

Vacsora után Tolnai Ottó érkezett a táborba. Szerteágazó, csapongó történeteit, meséit, anekdotáit mindenki élvezettel hallgatta. Tolnai után ismét a fiataloké volt a főszerep: a Műfordító Műhelyen részt vevő fiatal lengyel írók, költők olvastak föl műveikből, természetesen tolmácsolással. Meglepően erőseknek, karaktereseknek tűntek ezek a szövegek, és nagyon érezhető rajtuk a hagyomány, amelyen nevelkedtek – Szymborska, Miłosz, Mrożek.

Már késő este volt – talán nem a legmegfelelőbb időpont Karácsonyi, Tolnai és a lengyelek után –, amikor a műhelyek résztvevői olvashattak fel a héten elkészített munkáikból. Nem minden műhelyből szerepeltek egyforma arányban a fiatal tollnokok, de vagy húszan vették a bátorságot, és kiálltak a kései időpont ellenére is elég népes közönség elé.

A humor, az irónia, a sokszor túl aprólékos leírások és a düh dominált a felolvasott művekben. Akadtak köztük egészen kiválóak és kissé még csiszolatlanok is, mindenesetre reményre ad okot, hogy nem fog kihalni a magyar írótársadalom, és jó eséllyel lesz majd méltó utánpótlás. A felolvasás után az OZMO zenekar lépett fel, a tábor lakóinak jó része viszont csak hajnalban, kora reggel tért aludni, vasárnap délelőtt pedig haza, hogy a mogyoróhegyi kemping ismét csöndbe burkolózzon, és irodalmárok nélkül maradjon – egészen jövő júliusig.

 

Az Irodalmi Jelen titkos tudósítója

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.