Rokonok – Móricz Zsigmond ma is aktuális társadalomkritikája a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán.

1879. június 29-én született az egyszerre népi és modern prózaíró, akire egy frissen készült grafikával emlékezünk. Csuth Péter művei következnek.

Minden évben nagy érdeklődés és még nagyobb felháborodás kíséri a havi 100 000 forinttal járó Móricz-ösztöndíjak eredményhirdetését. A rendelkezésünkre álló adatok alapján megpróbáltunk néhány tendenciát feltérképezni a döntéssel kapcsolatban.

„Ó vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!" Bethlen Gábor halálát követően így emlékezett a fejedelemről Kemény János. Bethlen magáról így fogalmazott: „Soha senki azt nem hiheti, mennyi gonddal, búsulással, éjszakai-nappali sok nyughatatlansággal főtöréssel viszem én naponként véghez az országra való gondviselést, hanem csak az, aki szemeivel látja.”

​​​​​​​Schöpflin azért nem mellesleg az Egri csillagokról megjegyzi, gondolván, hogy "ők" nem tévedhetnek akkorát, amekkorát tévedtek Gárdonyi megítélésében, hiszen ők a szakma, és a szakma jobban tudja: jókais, mikszáthos utánérzés, aligha rúg labdába, egyszerolvasandó mű, feledhető. Krúdy véleménye más, minthogy Krúdy is megjárja a mélyirodalommal a hadak útját: "bizonyossággal lehet tudni, hogy könyveit azután is olvassák, amikor ő már nem lesz". És lőn.

A társszerkesztő Móricz Zsigmond, miután nyitni akar az urbánusnak nevezett mélyirodalomból a közélet felé, de Babits ellenáll, elhagyja a lapot, a Kelet Népét szerkeszti, a kor egyik fórumát, ahol a népi írók jelentkeznek. (Ez az első jól regisztrált népies-urbánus vita az ezt követő népi-urbánus, zsidó-nem-zsidó, de modernista-anakronisztikus, globalista-nacionalista viták előtt.)

A legendás Rézkorral kezdem. Hátha nem értek valamit, önéletrajz, majd ő segít. hátha segít, ötven oldalig megy. Mondom most, és majd mondom még nyilván: az élő nyelv túllép minden klasszikuson, az aktuális irodalom fütyül az időpocsékoló-tájleíró klasszikusokra. Belőlük él ugyan, fölfalja őket, rájuk emészt, saját íveibe helyezi, akár a saját bélrendszerbe, de leneveti. Nem köll, nem vállalja az aktuális irodalom. Az aktuális irodalom tempójához szokott olvasó is alig. Olvasni ugyan lehet úgy, mint tegnap, írni soha. Így van ez jól.

„…az a gyerekkori kérdés ötlik fel benne, hogy tud-e Isten akkora követ teremteni, melyet nem tud felemelni. Ez pedig csakis azért jut eszébe, mert kíváncsi lenne, hogy a Móricz-ösztöndíj támogatna-e olyan kutatást, amely az NKA-s finanszírozások visszásságait tárja fel. Természetesen mindezt a szépirodalom és a publicisztika eszközeivel, nem hatóságként, és még nem is cserbenhagyott adófizetőként.” – Sultanus Beatus tárcája

"Most kaptam egy füzetet Hegedüs Lóránttól. Pulszky Ágoston leánya egy nagy német orvosi folyóiratban komoly és nagy tanulmányt írt, hogy a magyar példákkal kiegészítse W. Lange-Eichbaum professzor tanulmányát a világhistória szifiliszes-zsenijeiről.
Szirmay asszony is a szifilisz áldozatának tekinti Adyt. Ő is téved."

De semmi. Egy Kossuth-díj az íróként halott írónak (73-ban), és semmi egyéb."Vagy az némította el, hogy másképp kellett volna már írnia, és ő nem tudott. Lehet az is, hogy ennyi volt benne: tizenkét év alatt egész életművét előhívta magából - az elhallgatás oka Sánta Ferenc titka maradt." – írja Varga Lajos Márton a hetvenedik születésnapra készült dolgozatban.

Még mielőtt elillant volna az ó esztendő, a londoni egyetem megragadta az utolsó alkalmat, hogy megemlékezzék a Nyugat folyóirat alapításának századik évfordulójáról. Egyrészt kamarakiállítást lehetett megtekinteni a könyvtár kincseiből, tehát Nyugat-számokból, a munkatársak első kiadású könyveiből, korabeli kiadványokból, másrészt az egyetemi magyar-oktatást irányító Daniel Abondolo és Tarsoly Eszter szemináriumot rendezett, amin azután nem csak az ünnepelt folyóiratról volt szó, hanem a magyar irodalom angliai befogadásáról is.