„Közhely, de társas magány uralja az emberek életét a XXI. században, a pokoli zűrzavar pedig egyre erősebb, mondom ezt úgy, hogy közben próbálok nem politikai, társadalmi példákat hozni.” – másállapot, őrület az írás, mire képes a magány, az elidegenedés, egy nehezebb életperiódus, egy komoly trauma? Pörgős, feszes történetek poklot megjárt nőkről – Döme Barbarával a Nők a cekkerben című novelláskötetéről beszélgetett Varga Melinda.

s ha napjaink őszi levele pereg
ülünk a megkopott szobában
tenyerembe fogom őszülő fejed
meghalunk egy táguló világban

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

Döme nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába. Eszméletvesztésük csak átmeneti állapot, hogy egy másik dimenzióba léphessenek. A szerző a rejtélyekkel nem törődve bonyolítja a cselekményeket, egészen a fantasztikum határáig tágítva a szövegeket.

Margit, neked férjet szereztem, egyedül sosem tudtad volna felszedni azt a jóképű fogorvost. Irén, minden szombaton átmentem hozzád römizni, pedig már nagyon untam hallgatni a siránkozásaidat. Juci, kitettem a házból a részeges fiadat, amikor ki akart forgatni a vagyonodból. Lányok, most ti jöttök, segítsetek megölni Szép Klaudiát!

Üvegcserép-szőnyeg a konyhakövön,
talpamon folyik ki a megsavanyodott múlt,
akár repedt hordóból a bor.

Ásom a sírt, lassan elég mély lesz. A férjemmel tegnap este összevesztem. Az üvöltötte, elmebeteg vagyok, ha tényleg kiásom a sírt. Nem veszed észre, mennyire morbid dologra készülsz, ezzel a hülyeséggel vonzod be anyád halálát, mondta. De engem nem tud eltántorítani a szándékomtól.

Milyen levelet írna a Jézuskának/Angyalnak a kortárs szerző, milyen könyveket ajánlana háziolvasmányként, illetve karácsonyi ajándékként azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akik eltávolodtak az irodalomtól – lapunk szerzői válaszolnak ünnepi körkérdéseinkre.

„Halála előtt néhány hónappal, amikor még nem tudtuk, hogy beteg, nevetve mondta, kitalált valamit. A legnagyobb higgadtsággal adta elő a Pázmándon létrehozandó Prágai Tamás-emlékszoba ötletét.” – Döme Barbara tárcája a tavaly augusztus 7-én elhunyt Prágai Tamás emlékére.

„Arra ébredtem, hogy egy férfi áll mellettem. Rendőrruha volt rajta. Sírni kezdtem, a kövér asszonyt kerestem, de sehol nem láttam. Arra gondoltam, örökre itt ragadtam, nincs, aki hazavezessen.” – Döme Barbara novellája.

„Hat vagon pihen meg az állomáson öreges nyikorgással. Egy lakk magassarkú, egy elől lerúgott orrú, egy csámpásan elkoptatott, egy telitalpú, egy nagy sietségben felkapott, egy minden helybéli járdalapot ismerő és egy tornacipő megy fel a vonatlépcsőn.” – Döme Barbara novellája a Debütben.