Ugrás a tartalomra

 

Döme Barbara: Lásó pujaro

Döme Barbara

Lásó pujaro

 

Apró tenyerét az enyémbe teszi, a bejárati ajtó felé húz. Rám néz, mosolyog. Mintha nem is négy, hanem száznégy éves lenne. Én negyven vagyok, a férjem negyvenöt. Tíz éve próbálkozunk, nem született gyerekünk. De ma minden megváltozik, mert hazavihetjük ezt a kisfiút.

Alig teszünk néhány lépést, amikor valaki hátulról megfogja a vállamat. Az igazgatónő áll mögöttem. Ritka, hogy valaki cigánygyereket akarjon örökbe fogadni, mondja, majd megsimogatja a kezemet szorongató fiúcska fekete haját.

*

Először nyaraltam szüleim nélkül nagyanyáméknál. Hétévesen kalandra vágytam, vagány, fiús kislány voltam. Azon a napon is biciklire pattantam, és hajtottam az ismeretlen utcák felé. Nem féltem.

Fából készült kerítéseket, árkokat, kék utcai kutakat láttam. Később magas fák között tekertem. A betonút elfogyott alólam, kátyús rész következett. Néhány napja esett, felázott a föld, aztán a perzselő nap kiszárította az agyagos talajt. A szekerek nyoma titkos üzenetként beleégett a sárba. Nem mertem ráhajtani az út menti, göröngyös talajra. Vitt a kíváncsiság, alacsony házakat láttam a földes utcában, mint korábban soha. A legtöbb tetőből és falból hiányzott egy rész. Leszálltam a bringámról, és toltam. Egészen közel merészkedtem az egyik viskóhoz. Az udvaron lefejezett baba hevert. A fej távolabb, a műanyag szemek felakadva meredtek az égre. Kutyaugatás ijesztett meg, felugrottam a biciklire, és tekertem. Tákolt lócákon üldögélő, ráncos bőrű, pipázó asszonyok között menekültem, észre sem vettem, hogy egyre többen méregetnek. Csurgott a víz a hátamról és a hajamból. Szememet csípte a sós izzadság. Elengedtem a kormányt, hogy a karommal megtöröljem az arcomat. Ráhajtottam egy száraz sárcsomóra. Elestem, megütöttem magam, lejött a bőr a térdemről. Mozdulatlanul feküdtem a földön.

Cigánygyerekek fogtak körbe, egymás szavába vágtak, tapogatták piros biciklimet és szőke hajamat. Egyikük azt üvöltötte:

– Englo, englo (angyal)!

A többiek röhögtek. A legmagasabb, csak egy szakadt klottgatyában, egészen közel hajolt az arcomhoz. Szimatolt, mint vad az áldozatát, aztán a bottal, amellyel előzőleg a porba rajzolt, piszkálni kezdett, vajon élek-e. Megmozdultam, és farkasszemet néztem a fölém hajló gyerekkel. Rettegtem, azt gondoltam, a kutya, amelyiktől megijedtem, nem is állat volt, hanem egy farkasember, aki utolért, és most megöl. Sírva fakadtam, mire a felém hajló fiú elkapta a csuklómat, és felhúzott a porból. Vékony, babaarcú kislány voltam, koszos fehér pólóban és elszakadt rövidnadrágban. Vérző térdem lüktetett. Közben a többiek összeverekedtek, nem tudtak megegyezni, ki tolja a piros biciklit, amelyiknek az első kerekében nyolcas lett az eséstől. Egymás fejét a porba nyomták, s az egyiket megrugdosták, mert el akart futni a kerékpárral, amíg a többi nem figyelt. A kapuban ülők ügyet sem vetettek az egymást gyilkoló pujákra, akik közül a legnagyobb sem volt több tízévesnél. Soványak voltak, de izmosak. A legkisebb bizonytalanul lépkedett, majd elesett, üvöltött, aztán mászva próbálta utolérni a többit. Egy nagyobb lány ölbe kapta.

– Prasztipen! (futás) – adta ki az egyik fiú az utasítást, mire a többiek abbahagyták a harcot.

A biciklire végül egy alacsony, vékonydongájú, nagy hasú fiúcska pattant fel. Nem érte el az ülést, állva tekert. Az első kerékben lévő nyolcas ellenére sem esett el. Lihegett, mire utolérte a többieket, akik addigra már elértek egy fehérre meszelt vályogházig. A fala düledezett, az ablaka olyan volt, akár egy vak ember üres tekintete. A gyerekzsivajra öregember dugta ki a fejét. Káromkodott, a puják közzé dobott egy lyukas papucsot. Amikor észrevett, intett, hogy menjek oda hozzá. Erre a cigányfiú, aki még mindig fogta a csuklómat, nagyot köpött az öreg felé, és tovább rángatott egy másik putri irányába, ahol a kerítésen mosott ruhák lógtak. Mindennek füstszaga volt, hányingerem lett, öklendeztem. A többiek röhögtek. Egyre jobban féltem, biztos voltan benne, hogy megölnek, s most éppen a kivégzés helyére visznek. Annyira rettegtem, hogy bepisiltem. Akár egy lakodalmi menethez, egyre többen csatlakoztak hozzánk, a piros bicikli úgy vonzott mindenkit, mint valami varázslatos mágnes. A lányok hosszú szoknyában, a fiúk alsógatyában futottak, cipő nélkül. Legalább harminc fok volt. Útközben néhány gyerek bedugta a fejét az utcai kút alá. Fekete hajukról menet közben úgy peregtek a vízcseppek, mint a gyémántok. Korábban sosem láttam ilyet.

Berángattak egy udvarra, ahol egy nagy bajuszú, ősz hajú, izmos ember üldögélt, ő is pipázott. A lábán, a karján, a mellkasán színes virágok voltak. A tetovált férfi kiabált, aztán nyakon vágta a cigánygyereket, aki mostanáig maga után vonszolt. A fiú most először engedte el a csuklómat, aztán rámutatott a vérző térdemre, és azt mondta:

– Naszválo (beteg).

A férfi megbámult, aztán felemelt a földről egy sörösüveget, és meghúzta. Kézfejével megtörölte a száját, majd annyit mondott:

– Na, vigyed be anyádhoz!

A cigánygyerek behúzott egy sötét helyiségbe, ahol ugyanazt a furcsa füstszagot éreztem, amitől korábban felkavarodott a gyomrom. A kísérőm ismét azt mondta:

– Naszválo!

Kövér asszony állt a sparhelt mellett, amin egy megfeketedett serpenyő melegedett. A körme koszos volt, s miközben a jobb kezével a tésztát kavarta, a balban cigaretta parázslott. Néha beleszívott. Palacsintát sütött.

– Naszválo? – kérdezett vissza a nő. Tőle is féltem. Nem mertem sem megszólalni, sem elfutni. Úgy gondoltam, a többi gyerek kint őrködik az udvaron, s ha kilépek a házból, azonnal elkapnak. Az asszony mondott valamit a fiának, mire az kifutott a házból, majd egy ronggyal és egy üveggel tért vissza. A nő, mielőtt hozzám lépett, újabb adag tésztát löttyintet a serpenyőbe. Sült illat töltötte be a szobát, amelyben egy sezlon, egy kredenc, egy asztal, négy szék és a sparhelt állt. A kövér asszony ezután kinyitotta az üveget, barna folyadékot töltött a rongyra, és a még mindig vérző sérülésemet kezdte vele törölgetni, majd bekötötte.

– Lásó pujaro (jó gyerek) – súgta, és nagy barna kezével megsimogatta kócos, szőke hajamat. Mosolygott, aztán megfordította a sercegő tésztát. Ezután a kopott sezlon szélére ültetett, kezembe nyomott egy palacsintát. Szó nélkül befaltam. Soha életemben nem ettem még ilyen finomat. A cigányasszony észrevette, hogy éhes vagyok, adott még egy palacsintát, aztán lefektetett, betakargatott. Mellém ült, és ismeretlen nyelven kezdett énekelni. Fülembe súgta: ha felébredek, hazavezet. Biztonságban éreztem magam. Elaludtam.

Arra ébredtem, hogy egy férfi áll mellettem. Rendőrruha volt rajta. Sírni kezdtem, a kövér asszonyt kerestem, de sehol nem láttam. Arra gondoltam, örökre itt ragadtam, nincs, aki hazavezessen. Még mindig éreztem a palacsinta illatát. A rendőr kivitt az utcára, ahol legalább húszan-harmincan bámészkodtak. Két autó állt a viskó előtt. Az egyikben a nagyanyám ült, a másikban a kövér cigányasszony. Nem tudom, hogy találtak meg. Nagyanyám, amikor meglátott, kiszállt a kocsiból, megölelt, és azt mondta, hála az égnek, hogy nem esett bajom. Hallottam, amint a rendőr azt mondja: rács mögé dugja ezeket a cigányokat, akik elrabolták ezt a szegény kislányt. Szólni akartam, hogy nem raboltak el, de nem jött ki hang a torkomon. Miközben a rendőrautó felé mentünk, a megbilincselt kövér cigányasszony a másik kocsiban ordibált, átkozta az egyenruhásokat. Amikor mellé értünk, abbahagyta a szitkozódást, rám mosolyogott, és odasúgta: Lásó pujaro!

*

Fogom a kezét, és becsukom magunk mögött a gyerekotthon hatalmas vaskapuját. Rajtam fehér, jól szabott kosztüm van, rajta agyonmosott póló és melegítőalsó. Ismeretlen férfi ácsorog a bejárat előtt. Megbámul minket, majd odakiabál: nem való magának ilyen gyerek, vigye vissza! Közelebb húzom magamhoz a kisfiút, szaporázom lépteimet. A férjem a kocsiban vár, előrement a gyerek holmijával. Egyikünk sem beszél, ballagunk egymás mellett, a fekete szemű kisfiú és én. Amikor megszorítja a kezem, érzem, mondanom kell végre valamit, mert fél. Megállok, leguggolok elé, rámosolygok, és megkérdezem:

– Ha hazaérünk, süssek neked palacsintát?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.