Ugrás a tartalomra

 

Emlékszoba

„Halála előtt néhány hónappal, amikor még nem tudtuk, hogy beteg, nevetve mondta, kitalált valamit. A legnagyobb higgadtsággal adta elő a Pázmándon létrehozandó Prágai Tamás-emlékszoba ötletét.” – Döme Barbara tárcája a tavaly augusztus 7-én elhunyt Prágai Tamás emlékére.

Néhány évvel ezelőtt interjú készült Prágai Tamással. Tanítványaként én is jelen lehettem, mint hallgatólagos megfigyelő. Hamar kiderült, a riporter felkészületlen, nem ért a versekhez. Tamás egyik versének metaforáit egy az egyben értelmezte, amelyből azt a következtetést vonta le: Prágai Tamás vonzódik a kannibalizmushoz. Ezt röhécselve többször előrángatta a beszélgetés alatt. Jól ismertem Tamást, láttam rajta, egyre idegesebb, de úriember lévén végigcsinálta a beszélgetést, sőt segíteni próbált a szerencsétlenkedő újságírónak.

A történtek után álltunk Tamással a folyosón. Azt mondta, élete egyik „legrosszabb performansza” volt ez az interjú. Teljesen összetört. Magát vádolta, amiért „nem volt frappánsabb”. Miközben beszélgettünk, odajött hozzánk a riporter. Közölte, azért volt kissé nyögvenyelős az interjú, mert a felkészülése során alig talált anyagot Prágai Tamásról az interneten. Láttam, hogy Tamás milyen dühös, de azt is tudtam, sosem konfrontálódna még azzal sem, aki őt ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. S bár nem vagyok túl büszke azokra a szavakra, amelyek akkor elhagyták a számat, jól beolvastam a riporternek. Miután megvilágosodott, hogy egy József Attila-díjas költővel beszélgetett, lesütött szemmel, megszégyenülve elsomfordált. Tamás és én álltunk egymással szemben. Kitört belőlünk a kacagás. Elnézést kértem tőle, amiért kérése nélkül próbáltam megvédeni. Azt mondta: nagyon meghatja, amit érte tettem.

„Ezek után nyugodt lehetsz, mindig minden körülmények között megvédelek, és azt sem tűröm, hogy valaki rosszat mondjon rólad!” – tette hozzá. Ebben a pillanatban lettünk mester és tanítványból barátok, egymás bizalmasai.

Tamástól nemcsak az írás mesterségéről, az irodalomról kaptam magas színvonalú útmutatást, de barátsága által jobb ember lettem. Türelmes és megbocsátó, továbbá megtanultam, hogyan kell tisztelni a bennünket körülvevő természetet. Megmutatta, melyek a minőségi borok, megtanított orgonát szaporítani, tőle tudom, hogyan kell kecskét tartani, és miként érdemes kezelni a „hisztis szerkesztőket”.

Tamás nemcsak szívvel-lélekkel tanított engem, de a mentor szerepet maga számára egyfajta újszerű kihívásnak tekintette, hiszen korábban ilyen formában nem segített, vezetett senkit. Tanárként büszke volt rá, amikor megjelent első szépirodalmi publikációm a Magyar Naplóban. Sajnos azt már nem érhette meg, hogy több folyóiratban is publikáljak, de biztos vagyok benne, fentről folyamatosan figyel, ma is egyengeti az utamat.

Prágai Tamás a legjobb barátom volt. Szerencsés vagyok, hogy a tudás és a szeretet mellett verseket is kaptam tőle. Születésnapomra írt költeményének számomra minden sora szívbemarkoló üzenet.

Tamás, remélem, nem bánod, ha ezt a néhány sort most megosztom azokkal, akik szerettek, tiszteltek téged.

 

Megvilágosodás nap, mint nap:

nem rögeszme, nem álom.

Egy írógép kikopogtat

a háttérzajból, fekete

betűket pettyeget fehér papírra.

Kitekercsel, széttépi, szétszórja.

Pettyegetett tollhó. A mondatot

betűnként keresd meg.

(2014)

Tamás félt a haláltól. Ezt a szorongást beszélgetéseink során humorral oldotta. Egyik alkalommal kaszával a kezében várt rám. „Jól becsüld meg magad, hiszen csak kevesek sétálhatnak még életükben a kaszással a körúton” – mosolygott, miközben a Tokaji borozó felé bandukoltunk. Ekkor abban is megállapodtunk: meghalni könnyű, csupán az odáig vezető út töri fel gyötrelmesen az ember sarkát.

Halála előtt néhány hónappal, amikor még nem tudtuk, hogy beteg, nevetve mondta, kitalált valamit. A legnagyobb higgadtsággal adta elő a Pázmándon létrehozandó Prágai Tamás-emlékszoba ötletét. Azt mondta, ha mindenki úgy tudná, ő már meghalt, az emberek szeme elől elrejtőzve, nyugalomban írhatna.

Tamás, lehet, hogy csak a Prágai Tamás-emlékszobát kellene megkeresnünk ahhoz, hogy újra találkozhassunk? Tudod mit, holnap kölcsönkérem Arnold Sobriewicz lámafogatú kibelezett Trabantját, hogy jó barátaiddal, Gyula bácsival, Sanyi bával és Vellerrel Inkaújlak után most Téged is megtalálhassunk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.