Szerencsés napot választanak Csinszka és Ady. 1914. június 28-án Gavrilo Princip legyilkolja a Monarchia trónörökösét és feleségét, a világ rájön, mennyivel nagyobb élvezet, ha mindenki háborúzik, mint amikor helyi csetepatékban rendezik a dolgokat: kezdetét veszi az első világháború. Ugyanezen a napon helyezi borítékba egy 36 éves költő (Ady) és 20 esztendős rajongója (Boncza Berta) óhaját, hogy össze akarnak házasodni. Ady beteg, egyedül van, Csinszka pedig igen vágyik rá, hogy Magyarország költő numero egy felesége legyen. 

​​​​​​​A nagy magyar írók közül Vörösmartynál érhetők tetten leginkább – nálam – a gyerekkor pszichoszomatikus utánrúgásai. Nyilván akad még, de Vörösmarty emlékezetes volt, és goromba.
Környékünkön voltak utcák. Ahogyan ez szokás egy-egy településen. Utca nélkül puszta. 

Ha teszem azt dédapánk angolul óhajtott tanulni, megvehette 1885-ben Franz de Paula Bizonfynak „Angol-magyar beszélgetések” c. nyelvkönyvét. Ezt Budapesten a jónevű FranklinTársulat adta ki, tehát dédapánk mérget vehetett rá, hogy a könyvecske szerzője remekül bírja az angol nyelvet. Most, majdnem százhuszonöt évvel később mégis különös élmény azt kézbevenni.

Van nekem egy barátom, úgy hívják, hogy majdnem Kosztolányi Dezső. De tényleg. Mi is, mint a nép, szoktunk telefonálni meg üzeneteket váltani. De csak újabban, ugyanis nemrég kaptam egy új készüléket, igazán príma, komolyan mondom, nem is volt még ily szép, ezüstszínű, kis telefonom. Fogom, és a legjobb benne nem az, hogy lehet vele telefonálni, hogy üzenetet lehet vele küldeni, hanem hogy az előzőhöz képest pölö hallom, ha valaki beszél hozzám. Sőt, újdonság és fejlesztésszámba megy nekem már az is, hogy az a másik, akihez beszélek: meghallja, amit mondok. De tényleg.

Kertész Dániel nem fogalmazott zajos kiáltványokat. Ha úgy tartotta kedve: felkerekedett, hogy lencsevégre kapja Hrabalt Prágában – hogy ne említsük Mándyt vagy Weöres Sándort a Vörösmarty téren. Nem küldte senki. Vette a viharkabátját, fogta a gépét, elindult, hazatért, előhívta a képeket, majdeltette a fiókjába. Soha nem nyomult, nem volt stréber, nem volt lieblingje senkinek, sem udvari festője. - Szőcs Géza írása a festőről, és képei az Irodalmi Jelen virtuális galériájában.

Az irodalomtörténetben és verselemzésben járatlan, de a többé-kevésbé járatos olvasó is fokozott érdeklődéssel lapozza majd Szőcs Géza legújabb kötetét. A neves költő, író és szerkesztő ezúttal az Irodalmi Jelen folyóirat Beszéd a palackból címet viselő rovatában megjelent írásaiból válogat: 16 esszé, külön-külön is tetszetős szál virág áll össze rendkívül elegáns csokorrá. Akármiről is szóljon a szerző – Poe hollójáról avagy a plágiummal vádolt Dsidáról –, megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nemcsak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is. A könyvből – mely előrendelhető kiadónktól – részletet közlünk.

Szolzsenyicin csak negyed órácskát töltött a társaságunkban, aztán bezárkózott egy stúdióba Sapiets-cel. Albán kollegánk kezét vidáman rázogatta, mert – mint mondta – a lágerben nem volt albán, ehhez a nációhoz most volt először szerencséje. Magyart bezzeg látott.

Kiss Márti két és fél éven át a bolygó túlsófelén, Jáva szigetén élt, dolgozott, meséket gyűjtött, tanult és festett, majd hazajött és hazahozta képeit is, melyek végül illusztrálták azt a mesekönyvet, amelyet ő maga írt össze. Így jött létre a Sziklavirág. Amikor azonban Márti kiállított képeit nézzük, vagy a többi gondosan elkészült sorozatot, esetleg lassan kibomló, sajátos írói világával ismerkedünk, vagy ha csak egyszerűen ragyogó szemeibe nézünk, rájövünk: egy elmélyült művésszel van dolgunk, aki még előtte áll – igaz már teljes fegyverzetben és tökéletes felkészültséggel – élete legkomolyabb kísérletének.

Az Irodalmi Jelen Online legújabb frissítései közé tartozik a Tárcatárunk négyesfogata, amely négy kíváló szerzőnk tárcáit foglalja össze. A tárcák folyamatosan frissülni fognak, újabb és újabb írásokkal. Itt ízelítőt kaphat az eddigi írásokból, amelyeket Gömöri György, Kőrösi Zoltán, Petró János és Sárközi Mátyás neve fémjelez.

Biciklizni Budapesten egyszerre komoly kaland és állandó életveszély. Ennek ellenére van pár túra, amit érdemes bevállalni. Végig az Andrássyn, át a Lánc-hídon, fel a Várba, le a Várból, el a Gellértig, onnan át az Astoriához, a Múzeum körúton végig a Kálvinig, rá a Ráday utcára és vissza a Dohány utcáig, át a Királyra, és máris bezárult a kör. Aki egy ilyen túrát mosolyogva, ügyesen, és a meglepően szép őszben végigcsinál szinte katarzist él át. Ám a minap még egy ennél is izgalmasabb helyre keveredtünk el. A Titkoskertbe.

A pesti srác mégis leginkább arról ismerszik meg, hogy bal vagy jobb zsebében, kicsi piros szívében, amiről csak néha beszél kissé érzelgősen, na de akkor hagyjuk, szóval a pesti srácot arról ismered meg, hogy szereti egy pesti lány.
A pesti lány pedig főz, dolgozik, sokat barátnőzik, csacsogni úgy imád, mintha kenyere lenne. Bringázik, ha elütik is a zöldön át a zebrán, olvas és leveleket ír, tanít vagy szoknyában szaladgál, csinosan felöltözik és leeszi magát, koncertre megy és megnéz szimultán nyolc kiállítást.

Vendégségbe jött a Vörös Szalonba a Herceg és a Remete. Így tehát hajnalban kimentem a piacra, s a legfinomabb zöldségeket és gyümölcsöket válogattam össze, hogy elkészíthessem „Az élet szeretete” tepsis főételt, és „A gyermekkor emlékezete” névre daloló desszertet. Figyelem: vasárnapi recept következik. Hogy mik a hozzávalók?

Körbegyalogoltuk az egész szigetet. Át a sziklás szirteken, át az olajfaligeteken, le a túlparti kikötőig – majd vissza.
Minden irányba megtesszük a bejárható utakat, majd visszatérünk. Szemlélődéssel teli délutánnak, s remélem nyugodt estének nézünk elébe. A tenger ragyog, fátyolfelhők úsznak álmosan.

A jajongás kiiktatva, a mellkas léceskerítésének szaggatása, a ruhák megtépdesése, hamu szórása elmarad.

" Milyen magasak a szigeti fák! / És milyen kicsi a szabad világ." - Mit próbáltam mondani ezzel a két sorral 1957 őszén, vagy telén, amikor megkaptam ezt a Budapestről küldött képeslapot? Először is azt, hogy a Margitsziget platánjai már csak az emlékezetemben élnek.

Éppen rálátok a szobára, ahol Rilke lakik. Az ablakban türkiz törülközőbe kap a tenger felől érkező szél. Különös, hogy a költők mennyire szeretnek tisztálkodni. Mintha maga a költészet is egy nagy mosakodás lenne. Több ezer lét mocskának levakarása a megszabadulásra vágyó szívről.

Amikor Ranier Maria Rilke – nem messze Trieszttől – a duinói kastélyban elégiáiba kezdett - kristálytiszta költészetet teremtett nem csak a német nyelvnek, nem csak Európának. Ez a költészet saját világában beteljesítette akkor és ott feladatát. Nekünk más világunk van, de feladatunk mégis lényegét tekintve ugyanaz.

Lomtalanítás volt a kis Lizették környékén. Rengeteg szemét és lom került a pesti utcákra. Mintha minden évben egyre több és nagyobb halmokban gyűlne össze a mocsok és a romhalmaz, s mindez ott tornyosult végig az Andrássy úton – amely a világörökség része, a Hősök terével együtt, az indoklás szerint a valaha volt polgári várostervezés ékes példája okán – egészen a Liszt Ferenc térig. Valami különösen rémisztő, poszt-punk háborús film hangulata árad, vénasszonyok őriznek kihajított plüssmacival megkoronázott szétbarmolt tévéket, a járdákon nem lehet lépni, az utakon beáll a dugó. Budapesten vagyok, szombaton.

De mi is a szüret? A szüret a legvidámabb és legszebb idő az évben, amikor valami olyasmi történik, ami minden jó ember szívét és lelkét megdobogtatja. Kapcsolatba kerül a szüretelő a szőlő által egész nyáron halmozott fénnyel, s átsegíti e fényt a borászhoz, ki csudálatos alkimistaként préseli, szűri, hordóba rakja, át- és átönti, hogy végül kinyerje azt a nemes italt, azt a finom örömöt, amit mi bor néven tisztelünk.

Az ember legkülönösebb varázstárgyainak birtokába sokszor egészen különös-, máskor meg tökéletesen véletlen módon jut hozzá. Így-valahogy került hozzám a fiumei iránytű, a balinéz tőr, vagy a délalföldi tilinkó. A minap azonban egyszerűségével és tekintve különleges képességeit mindent felülmúlva jelent meg életemben a zöld gomb.