Adriatica II. - A trieszti kaland - Vasárnapi levelek II/23.

09.24.

Elhagyva Budapestet hátam mögött virágos mezők, melyeket, még pestia iparizált maszkja, fekete füstje – amely a régi, színes falakra vetette sötét árnyát – sem takarhat el. Napról-napra jobban vagyok, az álom óta, ahol bíráim szigorú társaságával találtam szemben magam. Középütt szép, latinos arcélű, magas és soha nem látott erőben és tűzben csillogó alak állt, aki komolyan kérdezte: „Mit akarsz, Tibor? Meg akarsz halni?” – „Nem.” – válaszoltam – „Verset akarok írni.” Verset írni pedig annyi, mint élni. Élni a valódi életet, az igazat. Aztán elkezdtem eljárni egy sanghába, zen-medizációkat gyakorolni, s reggelente ismét jóga-gyakorlatokat kísérlek meg véghez vinni, hiszen hol vagyok én az igazi jógához még. Ami most megvan az a depresszió és a melankólia. A bizonyosság bizonytalansága, és mégis él bennem a remény fénye. Ezt a fényt kell kiteljesítenem, erőnek-erejét éreznem, hogy végre teljesen gyógyult lehessek. Az akarást is elengedni. Örülni és lenni – mindössze ennyi a cél.

09.25.

Pirkadatra érünk Triesztbe. Tegnap volt az első teljesen tünetmentes napom. Szövetségem a fénnyel és visszatérésem az életbe csak akkor lehet teljes, ha az a tengerhez való visszatértemkor történik. Világítótorony előttünk. Megérkeztünk.

8:00 Miramare

Az Adriatico vendégházban természetesen tengerre néző szobát kaptunk. A levegő! A lélegzetvétel! Most erre kell figyelni. A fákra és az égre, ahogy átjárják egymást. A kimerítő út után csak a lélegzetvétel és a kék víz és ég. A megnyugvás terei. Ősz van. Gesztenyék koppannak egy trieszti parkban, ahol Umberto Saba sétált még a minap. Tenger.

11:00

Egyedül vagyok Duinóban. Egyhelyütt felszakadozik a felhőzet és ezüstös érem csillog a vizen. A bástyán vagyok. A bástyán, ahonnan mindent belátni. Zárt ajtók mögött angolul és németül beszélnek Rilkéről, az elégiákról, mintha a hely szülte volna a verseket és nem a költő – egész és teljes életével. Danyi Zoli barátom azt mondta: „Menj el Duinóba! Menj el és maradj egyedül. Többet egy sor Rilkét sem kell olvasnod.”
*
Éppen rálátok a szobára, ahol Rilke lakik. Az ablakban türkiz törülközőbe kap a tenger felől érkező szél. Különös, hogy a költők mennyire szeretnek tisztálkodni. Mintha maga a költészet is egy nagy mosakodás lenne. Több ezer lét mocskának levakarása a megszabadulásra vágyó szívről.
*
Nem írok verset Duinóban. Még csak az kéne! Egy röpke ruhacsere idejére nem néznék oda, s máris üvegvitrinben porosodhatnék, mint egy letűnt kor babaházában ücsörgő különös érdekesség. Az én korom még el sem kezdődött! Valaki énekel egy vitorláson. Ez az a terasz, ahol az Elégiákat írta. A fal mellett ülök egy kicsinyke kőpadon. Ennek az úrhölgynek volt ízlése. Igen szép lehetett innen a tenger és a költő – hátulról.

17:50 Miramare

Hatalmas túrát tettünk Gergővel, és végigmentünk a goriziai part mentén húzódó hegygerincen. Most a teraszon ücsörgök, toszkán szivart szívok, és kellemes fáradtsággal, boldog nyugalomban semmit sem csinálok, csak nézem a naplementét az Adrián. Ma láttam Rilke asztalát és egy lila medúzát. Az új tengely megtalálásának napja ez. Hála. Hála mindenkinek és mindennek, s hála neked, ki mindenben és mindenkiben a jelenvaló valóság vagy.
Csak ülni, ülni és várni és semmi mást nem tenni, csak jól ülni és jól várni a fényt.

21:00 (kb.)

Istenem, adj nyugodt álmot, szép éjszakát, finom ébredést, mikor már felkelt a Nap. Add, hogy elfeledjem, mit fecsegtek a nők fülembe. Add, hogy mindig emlékezzek a fényre és a békére, amit felőled árad. Tarts meg, Uram, épnek és egészségesnek, hogy dicsérhesselek Téged. Tartsd meg a Földet, hogy lehessen élet.

(Trieszti anzix – szonett…)

09.26. 18:00

A konferencia kezdete előtt ismét roham. Enyhébb, mint korábban, de teljesen elvette a kedvem mindentől. Egész délelőtt csavarogtam a városban, kávéztam és meditáltam, sőt még cigarettáztam is egy kicsit. Lehet, ezt nem kellett volna. Nyugalom. Türelem. Fény. Most itt ülünk. Az Obredan téren találkoztunk csehekkel, szlovénekkel, boszniaiakkal, s egy hontalan amerikai lánnyal, Laurával.
Este szigorú lazulást javallok saját magamnak, ennyi megterhelés után. A bemutató eleje egyébként izgalmas volt. Túl sok szó. Túl sok idő. De kár a stresszért… mondogatom magamnak. Túl kell lenni mindezen, s jobb idők jönnek. Koncentrálj a más világokra nyíló kapuk zárva tartására, s a jelenre táruló fényes ablakokon had áradjon a tenger felől a fény és a friss és szabad levegő.

09.27.

A tegnapi este emlékének romjai az arcokon. Ryan Lamb Dél-Afrikából, a gitáros fiú, aki itt él Triesztben, s elefántcsontparti gyermekkoráról beszélt. Apjáról, s arról, hogy nem lehet jó ember az, aki a felnőtt férfikorba érve nem esik kétségbe. Kétségbeesésem lángjaira enyhet adó pára volt a friuli bor, az őrült dervisként pörgő tánc a kikötő melletti táncteremben, vagy a római fekete gyöngy, Aleida nagy pillanata, midőn az éj sötétjéből kilépvén Szapphót szavalt nekem – görögül.
Zajok! Zajok és romok között az igaz arcok mély rétegei, a város és gazdagsága mögötti üressége, majd a borozó, ahol Jayjay karjaiban összeomlott Laura Bini Carter – a hontalan amerikai-olasz költőnő, s aztán, mint egy törékeny virágot, oly óvatosan, oly nagy aggodalommal cipeltük a hotelbe, s ahogy vigasztaltuk és tartottuk fejét, azt tudtam neki mondani, semmi mást, hogy „Everyone has own illness.”
*
Balázs a part túloldalán, Velencében csavarog. Hajóval próbál átjönni Triesztbe, s aztán tovább állunk, keresve a teljes gyógyulást, az igaz utat.
*
A konferencia értelme a találkozás. Azt azért látom, hogy nem igazán vagyok alkalmas arra, hogy túl hosszú órákat ücsörögjek a semmibe.
*
Ryan odalépett hozzám, akiről azt hiszem, hogy én vagyok, s jelenleg tünetmentes, majd azt mondta: tessék, ezt Dél-Afrikában készítették, hogy emlékezz, s hogy újra találkozzunk, lelógathatod otthon, s átnyújtott egy szitakötőt, melyet drótra fontak afrikai gyöngyökből és kavicsokból.

09.30. Trieszt

Indulás előtt relaxálunk. Balázs és Jayjay billiárdot játszanak, megiszunk egy pohár sört, megnyugszunk, mert Trieszt őrült mód motorizált város. Az itt lakók csak autóval és motorral járnak. Egy normális, négy fős családnak van legalább három autója és hat motorbiciklije. Mindössze 320 ezer ember él itt, de nagyobb a forgalom, mint Budapesten. A házak az első emeletig feketék és szürkék a kipufogógázoktól, s legalább két órát el vesz az életükből, hogy parkolóhelyet találjanak. Menekülni szeretnék mindebből, s mindaz, ami itt tartott csak az elmúlt néhány nap nagy találkozásai. Triesztből az elefántcsontparti költő-zenész, segítőnk s talán már mondhatom barátunk is – Jayjay, vagy a Carib-szigetek grófnője, a félolasz-félamerikai beatköltő leszármazott – Laura Bini Carter, s különösképpen a dél-afrikai skót – Ryan Lamb. Jó utat Londonba, Ryan! A hasonló lelkek megtalálják egymást újra. Jó utat, Laura Rómába és köszönöm az angol nyelvleckéket! És a többiek, kiket felsorolni is sok volna. A horvát Klariš nővérek, Radomir Mitrič Boszniából, és persze Gabriella és Ottavio, akiknek ezt az egész kalandot és találkozást köszönhetjük. Reméljük, hogy legközelebb azt a sikert, amit Gorizia koncerttermében arattunk, Itália valamely gyönyörű kertjében arathatjuk le már felkészülten és még inkább egymásra hangolva. Reméljük, hogy lesz még ilyen alkalom. Mint amikor Jayjayal és Lady Laura Binivel a kolumbiai bárban a valódi költészetről, az élő irodalomról vitatkoztunk, s a megfelelő metaforát keresve a jelen világra, végül arra jutottunk, hogy mindenkinek van kertje, de nagyon kevés az igazi kertész.  Most pedig irány Dél!

(Folytatása következzék?)