Lomtalanítás Budapesten - Vasárnapi levelek II/21.

Lomtalanítás volt a kis Lizették környékén. Rengeteg szemét és lom került a pesti utcákra. Mintha minden évben egyre több és nagyobb halmokban gyűlne össze a mocsok és a romhalmaz, s mindez ott tornyosult végig az Andrássy úton – amely a világörökség része, a Hősök terével együtt, az indoklás szerint a valaha volt polgári várostervezés ékes példája okán – egészen a Liszt Ferenc térig. Valami különösen rémisztő, poszt-punk háborús film hangulata árad, vénasszonyok őriznek kihajított plüssmacival megkoronázott szétbarmolt tévéket, a járdákon nem lehet lépni, az utakon beáll a dugó. Budapesten vagyok, szombaton.
Felmegyek a Várba, mert a Magyar Kultúra Alapítvány határontúli folyóiratokat hívott össze. Magyar írók, magyar szerkesztők – az elképzelés szerint a „magyar-magyar párbeszédért", meg „az írott szóval a megmaradásért" – programcímekkel.
A nemes eszmék mögött a folyóiratok siránkozása, immár a Tokaji Írótábor óta töretlenül tart, de nem a jogos vagy vélt sérelmek, a kultúra és az irodalmi élet ellehetetlenítéséről szóló órás sirámok voltak igazán fájók. Hanem előző este egy költő, vagy legalábbis, aki költőnek mondta magát, s vállalhatatlan hangon szólalt meg, jóérzésű ember számára szintén vállalhatatlan ügyek mellett, költészetet szeretőknek pedig minősíthetetlenül rossz versekben. Először egyszerűen csak rosszul lettem attól, hogy elvileg a folyóirat szerkesztők számára összehívott konferencián, valaki saját (nyolc-tíz) versével saját – nem kicsiny – egóját legyezgeti. Rosszullétem végül enyhült, amikor vajdasági barátaimmal – a Symposion szerkesztőivel – egy pohár borra leülhettem. Ez volt hát az előzménye annak, hogy úgy döntöttem végigülöm a három és fél órás kerekasztal beszélgetést – melyben egyedül a vendéglátó részéről (MKA, Napút), a felvidéki Katedra laptól érkezett szerkesztők felől, s a symposionisták részéről volt valami párbeszédre tett kísérlet, komoly tanulságok levonása, a jelen helyzetnek és az arra adható válaszok mérlegelésére tett kísérlet.
Ismert problémák: nem olvas ma senki, különösen folyóiratot nem, nem ismerik a kortárs irodalmat, különösen a költészetet nem, satöbbi. Ismert megoldási lehetőségek: világháló, magazin jelleg, események szervezése, különböző művészeti ágak képviselőinek és produktumaiknak egyszerre való szerepeltetése. És az a jól ismert, ősi szkepszis bennem.
Végül, de tényleg csak a legvégén - sorra kerültem. Elmondtam, amit már Tokajban elkezdtem mondani, hogy ha tényleg nagyon optimisták vagyunk, beszélhetünk tizenöt millió magyar emberről. Önök úgy vélik ez a világ közepe, ennyi ember és kész. Jakartában körülbelül éppen ennyien laknak. Polisznyi nép jelenleg a magyar, mely körül sok más nép él, akikkel békében és nyugalomban kéne meglenni. A magyarság megmaradásáért írott szóval csak úgy lehet küzdeni, ha az ember a szeretetre, a békére, az önismeretre, önfegyelemre int. Nem pedig másra. Ám ez még mind csak politika, és nem irodalom. Elmondtam, hogy az irodalmat át- és átjáró politika, mennyire lezárja a horizontot, s hogy ebből az Irodalmi Jelen sosem vette ki a részét. Függetlenek és szabadok voltunk és vagyunk, ahogy több más lap is – de én akkor és ott, csak magunk nevében beszélhettem.
Székhelyünk Arad, de szerkesztőink és szerzőink nem csak szerte a Kárpát-medencében, hanem szerte a világban élnek. Igen, mi most nem kapunk támogatást, holott már hét éve – hónapról-hónapra – megjelenünk, s a kortárs magyar irodalom igen sok szerzőjétől publikáltunk. Mert fórum kíván lenni a Jelen, s a továbbiakban is az lesz, amikor finoman szólva – a mindent áthatoló zűrzavarba való beleolvadás helyett – a virtualitásba emigrál.
A nyomtatott sajtót tartják ugyanis máig mindenek felett - irodalmi körökben - , s kétségtelenül igaz lehet, hogy egy negyedéves kiadványt, egy antológiát érdemes kinyomtatni, néhány tematikus folyóiratot is, de havi lebontásban – mivel nincs, vagy igen kicsiny a kereslet ma Magyarországon az igényes kultúrára – nem éri meg. Nem csak a nyomdaköltségek, a terjesztési nehézségek, és környezetvédelmi szempontok miatt. Hanem saját idegrendszerünk védelmében is.
Szerintem ma már a napilapok nyomtatásán is erősen el kell gondolkozni, mert úgyis – ha nem is mindenki, de – egyre többen a világhálón olvasunk/nak és tájékozódunk/nak. A nyomtatott sajtó jelentősége igazából abban lenne, ha – amint azt teszik is néha – a minőségi újságírást és irodalmat igyekezne képviselni a virtuális térben is. Ez most még nem egészen így van, mint ahogy a nyomtatott szónak még mindig nagyobb a súlya, akár igaz – akár nem. Persze igazság és szépség oly relatív fogalmaknak tűnhetnek mostanság. Pedig, ahogy a költő mondja, ami szép az igaz, s ami igaz az szép.
Aztán volt erre egy hasonlat, hogy a nyomtatott lap az olyan, mint a szekér, minden eleme igazi, míg a világháló, olyan mint az autó, minden eleme mű, s ebből is beláthatjuk, hogy a miénk a szekér, a jó magyar kordé, az való nekünk, azzal kell mennünk. Ugocsa non koronat!
Nos, ezzel én nem így vagyok, s egyébként inkább bringázok, és vonattal járok, sőt volt szerencsém repülővel is utazni. Kicsinyke világunk határainak felismerése egyben az azokon való átlépésre is lehetőséget nyújtanak, s tudatunk szűkítése helyett új lehetőségeket is igénybe vehetünk, azelőtt elképzelhetetlen valóságokat teremthetünk.
Ilyen valóság egy komoly és igényes portál, amely nyitottságával és figyelmével a magyar irodalom ügyét szolgálja. Azonfelül, hogy izgalmas, kreatív szerzőgárdát működtet, nincs kötve térhez, nincs kötve oly szigorúan az anyagi megvalósuláshoz.
Szeretem a nyomdaillatot, s szeretem, amikor a friss könyvet kezembe veszem. De más a könyv, és más a sajtó.
Elérhetővé és jó értelemben véve kívánatossá tenni az irodalmat és a művészetet, ma nem egyszerű, de mindenképpen nemes feladat. Mert a kultúra volna felelős azért, hogy az emberek ne falják föl egymást, ne emésszék el saját maguk, s hogy meglássák, hogy a másik is ember. A kultúra lenne felelős azért, hogy normálisabb világban éljünk, de a kultúrát a társadalom minden tagja formálja. A formálatlanságban van kinek hangja jobban, van kinek kevésbé hallatszik. A tömeg és a nagy számok, a jelenidő és annak illanó tüzei, csak a legritkább esetben mutatják meg a valódi értékeket. Ezért egyetlen dologra szorítkozhatunk: alkotunk, teremtünk, adunk, s hozzásegítünk másokat is figyelmünkkel, és lehetőségek teremtésével az alkotáshoz. Mindeközben pedig  törekedni a színvonalra.
Hiszen arról, hogy mi a szép, éppen oly eltérő vélemények élnek, mint hogy mi az igaz.
A nagy művészet előtt azonban lehull az emberekről az álarc, mert szép és igaz Radnóti, Rejtő, Szerb Antal, és Márai, Dsida, Faludy világa.
Aztán lesétáltunk a Várból a műegyetemre, s színházzal a megmaradásért eszme jegyében, előadtunk egy kis performanceot, a szegedi rabbiról, Lőw Immánuelről a Szkéné Színház előterében Perovics Zoltánnal, Túri Timeával, és Hegedűs Mártonnal. Ugyanis ezen az éjszakán több színház több darabot is bemutatott, vagy bemutathatott volna, ha el nem mosta az előadást a lomtalanítás (utcai) vihara.
Majd hazasétáltunk a kis Lizetthez, immár vidáman, hiszen nemcsak az a különös szag tűnt el, hanem a sok lom és szemét is a pesti utcákról.      
Hiszen lomtalanítás volt a kis Lizették környékén. Mintha minden évben egyre több és nagyobb halmokban gyűlne össze a mocsok és a romhalmaz, de mindez már nem tornyosult sehol, eltűnt a térből, s csak remélem, hogy nem emberi tudatok sűrű ködjébe áramol tova. Amiben biztos lehettem hajnali sétámban, hogy Budapesten vagyok, és most már vasárnap van.