A költészet természete - A trieszi beszéd - Vasárnapi levelek II/22.

Költők! Kelet költői! Nyugat költői! Észak költői! És Dél költői! Hozzátok szól most ez a beszéd, mely reménnyel teli, hogy az értelem partjain találkozunk, hogy a hangok hullámai, mint sűrű tengerár, úgy fogják tudatotok szikláit csapkodni. Hozzátok szól most ez a sötét éjszakából éppen csak ébredő, félős fiatalember, ki nem különbözik tőletek. Éppen úgy, mint ti, valami olyan feladatot vállalt, melynek súlya egyszerre roppant össze és emel fel a legmagasabb pontig. A feladatot akkor vállaltuk, amikor leírtuk az első – nem szöveget, nem prózát, nem esszét – hanem verset, mert a vers olyan, mint ahogy a fű kisarjad a kiégett pusztán, mert a vers élet. Amikor valaki verset ír, elsősorban nem irodalmat teremt, hanem valami más történik. Mi a vers? Mi a költészet természete?
Abban a kis városkában, ahol élek, élt valaha egy rabbi, aki a prágai gólem készítő rabbi unokája volt. Ez a rabbi sok beszédet tartott, németül, magyarul, és saját nyelvén is. Igazi rétor volt, az antik hagyományoknak megfelelően, ahogy azt Cicero vagy Quintilianus tanítja, találkozott benne a morál és a poézis. E kettőt elválaszthatatlannak tartotta. Az igaz beszéd feltétele az igaz élet. Ezt sokan elfelejtik. Közel nyolcvan éve – tartott egy emlékbeszédet, melynek a címe az volt, hogy Tíz angyalnév. Itt felsorolta a tíz „emberítő szólamot", amelybe az emberi sorsfeladatok rendeződnek. A tíz szólamhoz emberi testrészeket feleltetett meg. A negyedik ilyen emberré tevő szólam, a magyar rabbi szerint – az ajk. Az ajk, amely a költőké. De mi az ajk valódi feladata? Miért élnek költők a Földön?
Mikor itt beszédet mondunk, találkozunk, és megismerjük egymást, talán túl kevés, vagy méginkább túl sok előzetes ismeretünk, tudásunk van a másikról – a másikról, aki valójába, ahogy Rimbaud mondja: ugyanaz. Honnan jössz? Mit hozol? Mit írsz? Pedig most azok a kérdések a legizgalmasabbak, hogy hová érkeztem? Mit viszek innen el? Mit fogok ezután írni? A népek, amelyek önmagukból, saját anyanyelvükkel körbefonva minket költővé érleltek, most félnek és szoronganak. A világ már látja és tapasztalja, amit mi születésünktől fogva éneklünk tört vagy egész dalainkban, hogy nem szabad tönkretenni a természetet. Nem szabad túl sokat elvenni és szinte semmit sem adni. Nem szabad csak kivágni. Ültetni kell. Nekünk nem maradt kivágandó fa. Nekünk nem maradt kifogható hal, lelőhető szarvas. Nem azért, mert nincs. Hanem azért, mert nekünk mindenki előtt járva – ültetni kell. Ültetni olyat, melynek talaja a szív, fénye a szellem, vize a lélek. Költészet és természet elválaszthatatlan, mert ahol fa van – ott van az árnyék, mert ahol madár, ott van az ének. Ahol költészet van, ott megnyugvást találunk, ott zene is van. Amikor kipusztulnak a fák, amikor eltűnnek a madarak, akkor fel kell erősödnie a költészetnek, hogy nyugalmával észheztérítse az embereket, hogy zenéjével újrateremtse a fákat és visszacsalja a madarak énekét.
Átléptem Magyarország határát és eljutottam Curzola szigetére, ahol a parton úszkálva azt láttam, hogy a fény sugarai a tenger mélyébe, úgy hullnak alá, mint a függöny odahaza, egy kisfaluban – messze tengertől, ahol édesanyám él. A Föld különböző pontjairól más és más géniuszokat hordozunk magunkban, de a fény, mindenhová ugyanarról az egy csillagról érkezik.
Átléptem Európa határát és eljutattam Bali szigetére, ahol kicsiny faluban, szegény emberek közé hívtak esküvőre, s ott wayang árny-bábjáték előadást láttam, amelyben együtt volt a zene, a színház, a báb- és árnyjáték, a hit, és különösképp a költészet. Amikor az előadás befejeződött, a dalang, vagyis a bábjátékos és mesélő, elnyerte az isteneiktől az agama tirthát, vagy szentelt vizet, mely által megtisztult és felemelkedett a közösség, ahol az esküvőt tartották. A költészet tehát – s nem csak a balinéz hinduk szerint – megemeli a közösséget és tisztává teszi az emberek lelkét. A megemelt közösség tagjaként, a tiszta emberi lélek, amely stabil alapon áll az egyedüli, amely valódi életet élhet. Hogy is mondja Jung? „A közösség adja nekünk a meleget, az egyéni lét a fényt."
Átléptem saját határaim, és elindultam más emberek, más korok, más népek irodalmát felfedezni. Nagy öröm volt, midőn Pessoat olvastam, midőn Derek Mahont olvastam, midőn Danilo Kišt olvastam, vagy a kortársak közül Lorand Gaspart vagy Alessandro Bariccot. És milyen sokan vannak még kiket fel sem soroltam, s még többen, kiket olvasnom kell még! Még nagyobb öröm volt a régi költészetet megismerni, Herakleitost és Theokritost, Horatiust és Vergiliust, Petrarcát és Dantét, vagy Keletről Hafízt és Omár Khajjámot, a Bhagavad Gítát és a Védákat, a jávai kawi és a kínai és a japán költőket! Vagy Amerika költőit Edgar Allan Poet és Walt Withmant, Pablo Nerudát és Rainaldo Areiast. És milyen sokan vannak még, kiket fel sem sorolhatok, s mégtöbben a kortársak, akiket olvasni szeretnék. Miért? Mert az irodalom a legnehezebb utazásra tesz mindig kísérletet, megpróbál eljutni az egyik embertől a másikig. Korok és idők feletti párbeszéd az irodalom. De mi a célja ennek a párbeszédnek? Miért történik? Miért írunk? Saját múlandó lényünk szomjas a diadalra? Sokan írnak ezért, de nem a költők. A pénz és siker oly vonzó? Sokan írnak ezért, de nem valódi verset.
Amikor Ranier Maria Rilke – nem messze Trieszttől – a duinói kastélyban elégiáiba kezdett - kristálytiszta költészetet teremtett nem csak a német nyelvnek, nem csak Európának. Ez a költészet saját világában beteljesítette akkor és ott feladatát. Nekünk más világunk van, de feladatunk mégis lényegét tekintve ugyanaz.
Lőw Immánuel, a régi szegedi rabbi szerint, a negyedik emberítő szólam az ajk, és az ajk angyalai, a költők. A költők, akik a kegyelem és a vigasz megteremtői.
Vissza kell térni az életbe, vissza kell térni az emberek közé, saját népeink közé, s el kell vinni a többi nép költészetét, mert abban van a kegyelem és a vigasz, a lehetőség a megértésre és a békére. Fordítani egymás verseit tehát nem egyszerű kulturális produktum, hanem kihívás saját népünkért, hogy az közeledjen, ne csak a nagy közös és semmilyen massza felé, ne csak a globális és üres minták felé, hanem a színes, magas és mély tartalmak felé, az igazi szépség felé. Amit mi tehetünk végtelenül csekély, ahhoz képest, ami ma minden szinten történik. A szorongás, a félelem általános. Ám mi vagyunk az ajk, amelynek feladata a kegyelem elnyerése, a vigasztalás elmondása. Mi vagyunk azok, akik feltárhatják, az otthoni embereknek, hogy másutt is emberek élnek, mert ez egyáltalán nem magától értődik – sajnos. Különben nem tartanánk itt.
Vissza kell térni az életbe, vissza saját hazánkba, s egy költő nyugodtan lehet nagyvonalú saját hazáját és népét illetően, s nyugodtan mondhatja, hogy az ő hazája a Föld nevű bolygó, az ő népe a Föld összes élőlénye.
Költők! Kelet költői! Nyugat költői! Észak költői! És Dél költői! Hozzátok szólt most ez a beszéd, mely reménnyel teli, hogy az értelem partjain találkozunk, hogy a hangok hullámai, mint sűrű csillagok fénye, úgy fog szemetek tükrén szikrázni. Hozzátok szól most ez a fényes reggelbe éppen csak belépő bohó fiatalember, ki nem különbözik tőletek. Éppen úgy, mint ti, valami olyan feladatot vállalt, melynek súlya egyszerre emeli fel, és tartja a talajon, hogy azért el ne szálljon. A feladatot akkor vállaltuk, amikor leírtuk az első vers után a sokadik szöveget, prózát, esszét, sokadik verset, mert a vers olyan, mint a fű tovaterjed és burjánzik a virágos mezőn, mert a vers élet.