Eszteró István, Simon Adri és Vesztergom Andrea versei.

Te nevetve szelídítettél,
veres hajú, orosz boszorka.
Hóban forogva ölelkeztünk,
úgy, ahogy nem tudom, mióta.

Pedig jó csapat volt ez, esküszöm.

Darkó Pista, Egyed Péter, jómagam, a kalandra mindig kész három.

Kertész Attila, Bréda Feri, a navigátorok.

Egy focicsapatnyi fiatalember.

Hattyúfutball.

Egyed a ravasz nyelvműves nemzedék egyik legnagyobb tehetsége, legkomolyabb ígérete, a legtöbbre hivatottak egyike volt.

Zsille Gábor

Nem a folyó

Korunk embere a tavakért rajong,

nem a hömpölygő folyókért, nem az

örvénylő, kavargó, tovatűnő vízért.

A Dunából csak egy holtágért.

A folyó már nem jelkép, nem útvonal,

remekül megvan nélküle a kereskedelem.

A tétlenség bűvöl el minket,

nem a mozgalmasság. A Balaton kell

és a tenger, a Balaton, mellyel

kilencszáz évig semmit sem kezdtünk,

majd száz évvel ezelőtt felparcelláztuk,

a Balaton, bekrémezve heverni

akiket nagyon szerettem, / hányszor szegték kedvem, / akikre vigyáztam, / és szívemen dédelgettem, / hányszor csaltak meg, / árultak el kevés / pénzért, olcsón, / s feszítették keresztre lelkem.

Simon Adri verses reflexiói Vörös István költeményeire. Isten nem levéltáros. Szótag utca, Rím körút.

Kiállítótorony

A évezred legelső felében figyeljen csak a belső

hangra, hogy meghallja majd azt, ami előmozdítja

a csillagai járását; nagy zajban képtelenség, ezért

vonuljon ki a természetbe; a tömbháztető illatozó

muskátlijai, bólogató árvácskái társaságában istenigazából

magába merülhet; legyen következetes, és egyszerre csak

egy dologgal foglalkozzon; ne feledje, az, hogy

egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni, csak

gügye mondás; ön nyugodtan próbálkozzon az egy 

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part

Hirtelenfiatal,
tekintete, akár a víz, metszett ívű
koponyáján finom pihék: a leukémiások
kopaszsága.

kéményseprő lett nem jogász
mit sem sejtve fütyörészett
én pedig hálát adtam az égnek
hogy ma szép idő van
és a kertben lehetek
és hogy az ápolók ma reggel
a gombos kényszerzubbonyba
öltöztettek fel

Az emberek a mulandóságra tippelnek,
mint megbízhatóra a törvények közül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
és még az eljövendők se léteznek,
hogy megtörténnek-e, majd kiderül.

Csönd térde roppan,
mázsás a magány,
múlt nyarak arca
néz vissza a tóból,
emlékek, mosoly, táj.

A kezed helyén kioldó –
könnyű láncként csüng alám,
derekamra fonódik.
Nem engedi, hogy elhagyjam a szobát –
a tér a tied.

Hogyha gőz fedi be, vakul az, ami régmúlt,
ha az élvezet elnehezül, elillan a durva szavak közt –
Lehet-e életünk része fiaskó?

Bíbor bársonyban ült az árva,
Ajka édes volt, mint a méz.
Tudta, hogy aznap lesz halála,
Gyilkosa, ki szemébe néz.

Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

Böszörményi Zoltán versével búcsúzik az Irodalmi Jelen Kányádi Sándortól.

lefürdetett a folyó,
megágyazott a dombtető,
altatót kopogtak hazáig a kavicsok,
a falépcsők leoltották a villanyt,
a kapu csendre intette az utcát, végül
elfoglaltad a helyed az éjszakában.

Isten elhallgatja, kit és miért költ lenni –
s hogy miért hagy lehullni mást.