A tagadás helye

 Fehér fal

Bámulom a fehér falat,

és megjósolom, összedől majd.

Karthágó, leég.

Róma tűzben.

Terebélyes, fekete füst

lepi el flegmán a csillagokat.

Sétálok tovább, az aszfalt 

nem őriz lábnyomot,

a tócsát se szívja magába.

Elpárolog, marad

a sok csikk a repedésben

és még kettő a kuka mellett.

Az összedőlt citadella falán,

a félrevert bubópestis nyomai.

Mindegy a napszak, mert ez 

a látvány délben is ilyen színű,

de képzeljük csak el, este van,

és az üres utcán, látszólag

mindenki haláli nyugalomban.

És ebben a nyugalomban

lemondunk a tragédia törvényeiről,

hiszen két lépésre a Holdtól,

felborulnak a ciklusok.

Csak a tömbház oldalán lebegnek

kacér, félig átgondolt szirének.

Valahol halkan szól a tenor saxó

álmos kémények búgnak dallamán,

Olcsó kölnik emlékét fújja a

vasbeton,

a sarkon pedig jóízűen kukáznak

őszülő kóbormacskák.

Eltelik az a semmi néhány év.

A házakat néha újrafestetik,

de itt van ez a fal, ami már sárga,

és még emlékeiben sem fehér.

Ez a fal nem Karthágó.

Nem is hallott felőle.

Ez a fal túlélte fénykorát

és ami romlásnak indult, senki 

nem akarja felgyújtani.

Agapé és Faustus

A tagadás kelyhéből nagyot kortyolót,

csókkal üdvözöld szentajkú szépség.

A doktorúr kedvese mégis milyen nő?

Aki színes fiolákba rejtette

az istenkáromlást, csak az 

szeret igazán múzsát

és illik is hozzá, hogy lovag legyen ő.

Te pedig legyél boszorkányhegyen,

a kajmánok királyával diskuráló

cserzett bíborfelhő.

Sokan odavesztek az érzelmek frontján.

A halandóság iróniáját rejtsd 

fátyol alá és fordulj el a gyásztól.

A járatlan út széléről tépett virág

szebbet mesél, ha megtanítják.

Forgasd kevesebb eszmével

a szerelmes szót, és ne

imával kergesd a megváltást.

Fogyassz még az emlékek torán

a levesből és a tortából is repetázz.

Neked sült a velő és hozzá édes

az áfonyaszósz. Rólad szól a tószt

és téged köszönt a vendégsereg.

Ne félj, drága, a kárhozat egy túlértékelt látomás.

Marcipán

Világod, egy tüllrostos odú.

Kívülről is csinos.

Abban a fában én vagyok a daganat,

te meg virágporos szellők.

Itt élünk mi. Álmaink zsúfolt 

félgarzonjában, ahol minden

cukormázas és tejszínhabos.

Ha szólok, belibbensz az ajtón,

újságot hozol, snapszot töltesz, és 

ha kell, lehalkítod a rádiót,

és marcipán csókok alá temetsz

és minden olyan kurvára szép,

hogy szóra sem érdemes.