Ugrás a tartalomra

.

Vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel

Walt Withman

Ének magamról

(Részlet)

Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint bölcseké,
Mással nem törődő, mindig mással törődő,
Anyai éppúgy mint atyai, gyermek éppúgy mint férfi,
Telítve durva anyaggal és telítve finom anyaggal,
Sok nemzet egyikéből egy, a legkisebbé és a legnagyobbé egyaránt,
Déli éppúgy mint északi, egykedvű és nemtörődöm ültetvényesként lakom lenn az Oconeenál,
Kereskedésre hajlamos, magam esze szerint élő yankee, ízületeim a földkerekség legfürgébb és legizmosabb ízületei,
Kentuckyi, aki Elkhorn völgyét járom szarvasbőrharisnyában, louisianai vagy georgiai,
Révész tavakon vagy öblökön vagy partok mentén, Hoosier, Badger, Buck-eye;
Otthon kanadai hócipőkben, vagy fenn az ősbozótban, vagy az újfundlandi halászok közt,
Otthon a jégtörő hajókon vitorlázva és kormányozva a többiekkel,
Otthon Vermont dombjain vagy Maine erdőiben, vagy a texasi putrikban,
Társa kaliforniaiaknak, társa szabad északnyugatiaknak (ezeknek nagy idomait szeretem),
Társa tutajosoknak és szénhordóknak, társa mindenkinek, aki kezet fog és inni-enni invitál,
A legegyügyűbbek tanulótársa, a legbölcsebbek oktatója,
Kezdő növendék, aki milliárd évszak tudását ismeri,
Minden színű és rendű vagyok én, minden rangú és vallású,
Farmer, gépész, művész, úr, tengerész, quaker,
Fogoly, selyemfiú, békebontó, ügyvéd, orvos, pap.

Önnön sokféleségemnek nem állhatok ellent,
Belélegzem a levegőt, de eleget hagyok magam után,
És nem vagyok felfuvalkodott és helyemen vagyok.

(A moly és az ikrák helyükön vannak,
A fényes nap, melyet látok és a sötét napok, miket nem látok, helyükön vannak,
A megfogható helyén van és a megfoghatatlan is helyén van).

oldtimer-2125168_960_720.jpg

Böszörményi Zoltán

Randevú

Valahol megállok és várok reád.*
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a  szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.

 

* A dőlt betűs sorok Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre

Csak kezek, és lábak, és fejek

Whitman-verset fordítok. Nem megy a munka.
Abbahagyom, újrakezdem, a jelentések
küszöbén téblábolok. Átcsusszan figyelmem.
Rád gondolok, arra, mit ígértél a múltkor,
becserkészel valakit, (...ruhátlan és csupasz
akarok lenni, epedek utána, hogy megérintsen
.)
és hármasban szeretkezünk. Kigombolom
blúzodat, ráérősen, kicsit remegő kézzel,
tenyerembe szabadul melled, szád ráforr
a másik nő ajkára, lassú mozdulatokkal
ketten vetkőztetjük, feloldódunk egymás
csókjaiban, (S amit én elfogadok,
te is elfogadod majd, mert minden atom, mely enyém,
éppúgy a tiéd is.)
átöleljük egymást,
karjaiban elringat bennünket a félhomály,
szeszély és szenvedély perzsel, fülünkben a láz dobol,
hegyek magasodnak, s a körülöttük
guggoló dombokon kitárt ölek pázsitja
némán elterül. Csak kezek, és lábak, és fejek,
vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében,
(...visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások,
szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige
)
bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül,
a pőreség fehér foltjai villannak fel,
a sóhajok felett árkádok magasodnak,
a nesztelen omladékain csók pihen. 
Három forró test zihál az érintések lombja alatt.

* A zárójeles részek idézetek Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre


girl-2696947_960_720.jpg

Magyar Eszter Csenge

Pupilla-decrescendo

Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.

 

szembeszél

Sarokban heverő szavainkat elüldözi a félhomály.
Ember nagyságú szellemek maradunk.
Csak kezek, és lábak, és fejek, vagy már annyi se.
Ereszcsatornába kapaszkodó ujjak lenyomatai,
elsüllyedt jéghalászok a világ szemében.
Léket vájok az időbe, hogy vérző tenyérrel
úszhassak le a mélyre sodródott messzeségbe,
másnap meggyűlölhessem a halszagot,
és az asztal szálkáit a kezembe fúrhassam.
Öklömmel püfölöm a párnába redőződő álmokat,
nedves tenyered körvonala rajtam
tovatűnő párává lesz.

A halottak arcán ma verítéket találsz,
lekaparod a vakolat szétfoszló ráncait,
majd borfoltokat szemetelsz ujjaim köré.
Meg kell dolgozni a fájdalomért a másvilágon is,
ahol maroknyi képzeleted eladod,
tüskés hátad egyenesen tartod,
újranöveszted magadon kívül
a pirulák mellékhatásait.
Addig is kell egy kis előhangolás:
altatódal szól belső szerveidből,
éhes vagy, és már csak arra tudsz gondolni,
mi lesz legközelebb.

Továbbsuhansz a sugárutakon,
ajkadba fényt harap az eső,
itt a lehetőség
betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,

ám te csak taposod a tikkelő város utcaköveit,
a falak nyugtalan bendője egyre tágul,
összegabalyodott arcunk pókfonálból,
ma éjjel az angyalokat is lefizetem,
szárnyak helyett a gravitációval kössék össze minden kezdetem,
rajzolják szabadságomat a hátam közepére,
ez a kívánságom, de mit sem ér,
képzeletem ezen a ponton elvetél,
egy épphogy beazonosítható tárgyi emlék vagyok.

Vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
zongoráznak a felkavarodott levelek között sistergő végzeten.
A lakásodra nélküled
már csak törvénytelen behatolóként jöhetek,
elmém szelencéje még tárva-nyitva,
párnádba ivódik a savanyú füst,
álmodban egy  beragadt kilincset rángatsz,
majd felriadsz,
megkarcolt bakelitarcodban altatódal.

űrszemét

az éjszaka fogantyúja
kiesik kezünkből, és a hajnal elreteszelt ajtaja
meghasad tenyerünk szorítása alatt,
de ha rám nyitnak, és melléd dobnak:
az parancs, hogy keringjek,
hogy ki ne térjek fejed erővonalából.

csak szatelliterdőben
van ínyemre tapintásod visszhangjainak emléke,
ez a fű, mely szárazon és vízen egyaránt nő,
ez a közös levegő, mely a glóbust fürdeti,

s ahogy a görnyedt hátú forgószél kampójával magához húz,
az orkeszter messzebb sodor Uránusz röpténél,
olyan tüzet facsar ki belőlem, minőt sohasem tételeztem fel magamról,

míg te nyers húsból álló Jupiterré duzzadsz,
és távcsőben rekedt másod alámerül
egy vérlemezkéktől ráncos, túlrajzolt folyóban.

ám ha kihalászlak, már csak egyetlen hold lehetek:
a domboldalon guruló bőr-látomás,
s te az ölelő karok gravitációs mezeje alatt fuldokló,
aszteroidából formázott szobormaradvány,
mely csak attól reszket,
nem maradhat árva,
s nem tapossa bele senki űrszemét
a félelem szétszakadt talajába.

Látó-tér

Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,

A köd nagymacskái suhannak el felettem.
Életveszélyben lenni annyit tesz, mint
Kizökkenteni őket áramlásukból.

Ha rettegek, megváltozik az illatom.
Ha elkalandoznak, a nyomukban kell szaglásznom.
Járjam az utat, vagy oldalra nézzek?
Döntsd el helyettem,
Ki vagy.


young-girl-531252_960_720.jpg

Bánki Benjamin

A fordító

Eljátszom ezzel-azzal,
végigmegyek párszor a szövegen,
van ez a szókapcsolat,
amelynek nincs magyar megfelelője.
Hozzámérsz,
a vér nevű gyorsvonat elindul,
értő olvasó szerepébe helyezkedem,
azon gondolkodom, milyen
többletjelentéssel bírhat a melled,
számba veszem
az összes értelmezési lehetőséget,
szerencsés vershelyzetnek
bizonyul combod satuja.

A randevú vége

Azt utca lélegzik,
most már szabályosan,
akár a szerelmeskedés eksztázisa után
a férfi és női mellkas,
ha egymáshoz simul. 

 
Az árnyékok felkúsznak
megszámolni, hány emelet
a tömbház.
Az utolsó buszom most fut be.
Ha elindulok, még pont elérem.
Egy szimbolikus macska
átfordul a másik oldalára,
ha balszerencsét nem is,
valamit hozni fog.
Kócos haját leengedi
a villanyoszlop,
a karbantartó holnap jön kifésülni.

Valami áttetsző
fennakadt a szélső faágon,
próbálom megfejteni,
lemodellezni az útját,
kacérkodom a repülés
gondolatával.

Egy szemetes tetemén ülnek a
csillogó szemű boncmesterek,
tépik, szaggatják, zsákokba gyűjtik,
amit találnak,

egyfajta feltámadás ez is.


woman-1369253_960_720.jpg

Borcsa Imola

Ami neked...

Valahol megállok és várok rád. Ezt határoztam el ma délután. Tudom, kérted, egy darabig ne keresselek, és én tényleg nem akartalak, de beszélnünk kell, el kell mondanom. Nem akarok én balhét, soha többé nem fogok veled a cukrászdában ordibálni, szavamat adtam, és be is tartom. Tudom, persze, azt is megígértem, hogy hagyok neked időt, nem hívlak, de ez most más, el kell mondanom, amíg nem késő. Megváltoztam, minden jó lesz.

Nyúlós volt a délután, vánszorgott a mánus⃰⃰⃰ , sose lesz már kilenc, doboltam a kockás abroszon. Erre ismét azt mondtad volna, nincs bennem önuralom, pedig ez nem igaz, tényleg megváltoztam, erről tegnap bizonyosodtam meg. Sötétedés után lestelek, a parkban cirkáltam, fatörzsek árnyékában, kerülve a fényt, nehogy megláss. Figyeltelek a kivilágított vitrinen át, de nem mentem be, megígértem, s látod, betartom, nem zaklatlak. Szóval tudom én türtőztetni magam, nem veszítem el a fejem, mint régen, ezt akarom elmondani minél hamarabb. Mert nem késő még, ezt te mondtad, csak gondolkodnod kell, nekem meg változnom, hát el akarom újságolni, hogy sikerült.

Szemerkél az eső, tapad a borongás. Néhány kör a tömbházak közt, csak míg besötétedik teljesen. Ősz volt akkor is, nedves avar illata hömpölygött a kerteken át, mikor először hazakísértelek. Féltél, hogy meglát, cirkusz lesz belőle, mindenből az van, mondtad, szóba sem állhatsz senkivel, folyton kiborul. Megmentettelek, ezt hónapok múlva mondtad, csak azt nem értem, akkor mi romlott el?

Cudar szél nyargal át a parkon, kíméletlen, mint te, mikor azt mondtad, fuldokolsz, nem az én hibám, csak tér kell neked, és idő, ráadásul mindenből végtelen, így éreztem, minél többet adtam, annál több kellett. És akkor megjelent, időm sem volt észbe kapni, ismét ott volt, nem képzelődtem, miatta volt minden. És te tagadtad, hazudoztál, ha legalább őszinte lettél volna, én hozzád se nyúlok, te is tudod! Hisz ami neked fáj, az nekem is, ismételgettem, nem bántani akarlak, csak megvédeni, téged, minket, néha magadtól. 

Csorog az eső, tócsák nőnek észrevétlen, holnap majd elsorvadnak, mint a nevetéseink. Mert nem értetted meg, hiába magyaráztam, jött a megsemmisítő közöny, folyton próbáltam a kedvedben járni, de csak néztél magad elé üresen, már a szemembe is ritkán.

Most bezzeg üdén nevetgélsz, srácok ülnek egy asztalnál, flörtölsz velük, mert te bárkivel, legszívesebben beverném a bazsalygó képüket, de inkább rágyújtok. Kifújom a füstöt, arcomba visszacsap. Így fordult visszájára minden elhatározásom, ahogy kiejtetted, szánalmas vadállat, varázsige volt, te tettél azzá, csak nem értetted. De múlt már ez is, megváltoztam, minden jó lesz.

Kiürül a terem, pakolsz, pepecselsz, mivel töltöd az időt, nem értem, egy fa kérgét kaparászom, felhasad belőle egy darab, a körmömből is, felszisszenek, bassza meg. Végre elsötétül minden, kilépsz, ernyő nélkül, behúzott nyakkal, fürge léptekkel indulsz a parkon át.

Még távol vagy, mikor előlépek a mézszín fénybe, nem veszel észre, csak a nyújtózó tócsákat figyeled, aztán felemeled a fejed, hirtelen megtorpansz, de indulsz is nyomban. Hidegen mérsz végig jöttödben, elállom az utat. Mit akarsz, eregeted sápadt párával a szavakat.

Megváltoztam, minden jó lesz, hallgass végig, megváltoztam, esküszöm. Miért ne, ha éppen ahhoz van kedvem? Dehogy követlek, eszem ágában sincs, csak hiányzol. Mit kellene felfognom, hisz te mondtad, ez csak átmeneti, időre van szükséged. Nem vagyok én beteg, ne beszélj így velem, én szedtelek ki a mocsárból, te rühös ribanc, már elfelejtetted? Nem, nem úgy gondoltam, te is tudod, csak kihozod belőlem, ha ilyen ellenséges vagy. Nem! Nem mondok ellent magamnak, csak nem ez a lényeg. Megváltoztam, hagyd, hogy bebizonyítsam! Ébredjek fel, és lépjek tovább? Hazudtál nekem, te szemét ringyó, most is hozzá sietsz, igaz?

Elindulsz, én állok meredten. Sétálsz el, zúg az eső, fátyla közénk áll, távolodsz tőlem, lüktet a halántékom, ezt nem engedhetem, utánad iramodok. Ami neked fáj...

mánus: Erdélyben, Székelyföldön használatos szó, óramutatót jelent.


sculpture-3680567_960_720.jpg

Bánkövi Dorottya

A randevú vége

A kezdet olyan volt, mint máskor.
Fej hátra, lábak szétvetve:
csodaváró pozíció.
Majd átengedtem mindent:
egyetlen lehetőségem az uralkodásra.

Lihegett, meg-megemelkedett,
és elfogadott.
Majd beleadott mindent,
mintha viszonzásul.
Vonaglott,
szőrszálai közül az izzadtság
mellbimbómra folyt,
tépett, harapott –
elvette, ami járt.
Szuszogott, zihált,
érezzem én is:
most, ebben a pillanatban,
a legnagyobb,
most,
érezzem,
így dicsőül meg.

Még!

A saját hangomtól összerezzentem,
hogy talán megzavartam.
De nem hallhatta rég,
együttérzését bevégezte a beteljesedés.
Magát nézte bennem,
és önnön példaképévé változott.

Hát ennyi, gondoltam,
ennyi maradt az állatból,
s mintha már nem ökle, csak tenyere volna,
puhán, félálomban,
rákulcsolt a kisujjamra.


statue-1004413_960_720.jpg

Shrek Tímea

Torzó

Olvasnék, ha hagynád.
Őrült ötleteket suttogsz fülembe,
én pedig helyeslően bólogatok.
Vetkőztetsz. Nem hallod, mit mondok,
nem akarom, nincs hozzá kedvem,
visszagombolom hálóingemet,
de te egyetlen mozdulattal letéped rólam.
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér
és lég lüktetése tüdőmben

egyre erőteljesebb.
Ágyunkba hozod a cafkát,
hogy megmutasd, ki az erősebb.
Győz az ösztön.
Bámulom,
ahogyan átölelitek egymást,
ágyékodon ringatod őt,
a Nőt.
Csak kezek, és lábak, és fejek
lógnak  le az ágyról,
forró testetek zihál a párnák között.
Elterültök, mint elejtett vadak,
amit az erdő szélén sorakoztat fel a vadász,
hogy megmutassa a világnak trófeáit.
Ösztön.
Bordák rácsain a bőr
.
Sérülékeny akár a lélek.
Fülemben láz dobol,
elvakít a féltés s a vér.
Versem kezében
frissen fent konyhakés. 
Hagytál volna olvasni inkább.

Beteljesülés

Ott álltam, szótlanul. Figyeltem, amint tested előre-hátra hajladozik. Kecsesen, akár egy gyereké. Nem akartalak megzavarni. Leültem egy padra.

Gyönyörködtem benned. A pillanatban, ami csak akkor létezett.

Ha kiégett volna a póznán a lámpa, talán észre sem veszlek.

Tovább sétálok nem gondolva rád. Valahol vársz, és én várlak.

Tudod, szeretlek – suttogtam.

De nem méltattál válaszra.

Egyszer még találkozunk – mondtam csak úgy magamnak, majd levágtam a nyakadat szorító kötelet.


tiger-2535888_960_720.jpg

Kopriva Nikolett

Fehér

Várok, amíg beteljesülsz.
Legyőzöm többször ugyanazt a tigrist,
minden alkalommal más halált
találok ki neki,
hogy ideérj.
Az elején ordít és karmol,
aztán már csak szuszog,
elfogadja, hogy nincs többé éj,
melynek ura lehetne.
A játék körkörös,
sóhaj ül a köveken.

A méregzölden lüktető teret
kezdi megszokni a szem.
Árnyékod hangját kihallom a szélzúgásból,
a szürke árok felől jön.
Fogyni kezd a lélek, ha túl sokáig vár.
Minden beteljesülésben elmúlás fészkel.
Az árok megtelik idővel,
fáit nem ostromolja múlt, jövő,
elül a szél.
Ha felkelne a nap, megvakulnék…
Talán meghaltál.

A cigarettafüst köddé oszlik,
tigris a homályból,
sebei az enyémek.
Valahol megálltam.

teremtés

kimetszettük egymás zsigereit
most vörös minden ablak
beáll a csend
nem tudni melyik csont
melyik testből ered
s hogy a testekbe ki illeszthető
a beteljesülés pillanatában
tudatszilánkok sebzik föl
az ágyneműt
rajtuk múlik
hogyan állnak össze újra
egymásból

hands-1150073_960_720.jpg

Szente Anita

Nincsenek kezek és lábak, csak fejek

Nincsenek kezek és lábak, csak fejek, alaposan ízesítve. Elszelve egymástól lubickol test és fej, darálatlan húsdarabok, szemgolyók, s közben a pőreség fehér foltjai villannak fel. Hárítás nélkül alkalmazkodnak a bugyogáshoz, a fokozódó hőségben zamatok egyesülnek, mert nem más ez, mint teremtett alapanyagok találkozása egymással.  Gyors ismerkedés, összelobbanás egyazon fedő alatt a visszacsapódott párában. 

Az én ízlésem sem különb a fürdőző húsokénál, kik a tengert igazán ismerték valaha, s most az egyesülésre törekszenek, de a közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál, hiába úsznak egyazon irányba. Úgy is hallom az illendőségből elfojtott üvöltéseik, ideje felnyitni a fedőt, hogy szabadon áramolhasson a maga módján, ami úgy kívánja. Felszippantom a zamatokat, de a párát nem. Magamévá teszem, hogy pénteken is ebből táplálkozzam. Jól ismerem saját önzésemet, ezekben is magamat látom, semmi többet és egy borsónyival sem kevesebbet. Tudom halhatatlan vagyok, / tudom, felséges vagyok, / … de azt hiszem, nem hordom fejem magasabban, mint a magasság, melyre végül is ráépítem házamat, egyházamat. 

Fehér hús válik vörös apró cafatokká.

– Kiscica, fogd és vidd! Eledel, tőlem neked – viszi és megeszi, mindegyszálkáig. Elnyerte méltó jutalmát, üzemanyagot a mai napra. Irány az egérvadászat – mondom én, innen a lábas pereméről.

Az elit immáron főhet zavartalanul. A pára alatt csak azok maradtak, akik képesek feloldódni egymás társaságában. Oldott a hangulat. Szeszély és szenvedély, hidegvérű halakból válnak tüzes bestiákká, hogy erőt nyerjenek a végső számadásra, ami nem az utolsó darabka a történetükben, hanem a legelső.

Pedig én éppoly csínján bánok a belekkel, mint a fejjel és a szívvel, / …nevetek azon, mit ti bomlásnak hívtok. / … Itt vagyok, szívósan, bírni vágyón, fáradhatatlanul, mint akit nem lehet lerázni.

Hidegvérű halak először Simon és András hálójában, később halászléként a mai napon, torkos csütörtökön. Ez egy kedvezményes ajánlat, ráadás az elhatározás idején, de még a lemondások előtt. Vissza nem váltható nap az elkövetkező negyvenben.

Ímhol a mindenkinek terített asztal, a természetes éhség étke, / éppúgy való gonosznak, mint a becsületesnek, én mindenkit vendégül látok. Ezek itt egymás sebében főttek, de a közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál.

A mai nap nem cserélhető fel az elkövetkezőkkel, ahol nem a húsból nyerünk erőt, hanem magunk küzdünk meg a növények nehezen emészthetőségével. Nem kapjuk ajándékba az átúszott folyókból gyűjtött izmokat.

Két villával is nehéz kiemelni ezeket a cafatokat, amik ebben a forróságban váltak erős anyagból folyékony masszává.

Ímhol a mindenkinek terített asztal, egyen mindenki kedvére. A maradék folyadékot kiloccsantom az ablakon. Lehetősége van negyven napon át felszivárogni az elképzelt legutolsó holnapig, visszarepülni a tengerekbe, ameddig a mészároslegény ismét felveszi vágóruháját, s újra megnyugodni egy pillanatra, amikor felakasztja a fogasra.

Nem tudom, mit beszélek, elhagy az eszem is, s én vagyok a legfőbb áruló. Én mentem először a szirtfokra fel, karomba vittem önmagam / … A bizonyítás teljét és minden egyebet képemen hordom. / Ajkam némaságával egészen megzavarom a hitetlenkedőt.
 


A kisprózák és versek Walt Withman Ének magamról és Böszörményi Zoltán Csak kezek, és lábak, és fejek valamint Randevú című versek továbbgondolása, a dőlt betűvel szedett részek idézetek az eredeti művekből.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.