Gyufásdobozország 

KERESZTSZÉL

nem volt elég hold fénye, lámpa fénye sem. bunkós orrú cipőben bandukolt, most ül, orrát lógatja, cipője orrával támaszkodik, kopog, könyöke az asztal fémlapján, lábával csoszorász, fel és alá, grasszál az udvar ismeretlen terepén. itt a házsarok, kanyarodik a beton, eddig mutatnak, kitakarnak a kőlapok, itt a perem, pontosan, ahol az ujjakat eléri a szél, a közéjük ömlő hideg áram a test hőjébe akad, a perem rücskeibe fogódzik, áthúzza magát az ismeretlen keresztszélben, árnyéka előőrs, utána veti magát, kezét kinyújtja, kartávolság, biztonság és tisztelet, az lámpaoszlopon barna gomoly, üres gólyafészek, sötét, homorú, csillogó ablakok.

RIGLI

a fém olaja

ez itt kapu, jobbos a rigli, reflexből keresztbe nyúlok. ez meg volt olajozva, csúszik, nem nyikorog, nem akad, másfél éve nem lakott itt senki, üres a kert, már amennyire ez egyáltalán elvárható, zömmel prosperáló gazok, elő- és hátsókerti vegetáció, kevés haszonnövény, néhány földbeszakadt kukoricatorzsa, csutkák és nagyméretű, lyukas téglák az ólak betonján. üres a kert és megolajozták a riglit, tapintásra érzem, fém hidegét, olaját. ujjaim közt morzsolom a kencét, megszagolom, nem védénegyven, inkább gépolaj, nehéz lesz itt más után (gazdának) lenni.

fémrúd

szokás szerint keresztbe nyúl, óvatos mozdulattal csapja ki a helyéről a fémrudat. még kézzel nyitja, lábbal véletlenül se, még tompítja a visszacsapódást. hegyezi fülét, körbenézeget, zajokat keres, meghúzza magát, nem össze, a hidegre fogja az egészet, töpörödést, borzongást.

gyufásdobozország

még mindig halkan beszél, a panelból hozta, ott tanulta, el kellene hagyni ezt, itt lehet ordítani, két teli talppal a földön járni megint. gyufásdobozország könny nélkül engedte el lányát és fiát, úgy múltak ki onnan, ahogy mindenki más: lassú fordulókkal, dobozokkal, bútorokkal, levert vakolatú lépcsőházfordulókkal, közszemlére, nyomtalanul.

a refrén az ujjbegyen

bal lába félig a levegőben, lép, a jobbot gyorsan utána rántja. bal láb a levegőben, a fejlámpa a horgásztáska fenekén, azt elnyelte a lenti kupleráj. megérkezni egy ilyen helyre egy fejlámpával, két gyertyával legalábbis merész. kísérteni az áramszünetet, néhány marék gyufával, zseblámpa nélkül, az összevissza vásárolt öngyújtókkal mintha rock koncert, a lírai balladákra előkészülendő, az ujjbegyen még napokig ott a verse, a refrén, a szóló.

van, nincs

a házban korlátozottan van villany. hosszában van, hosszában nincs, három megszakító, három kör, éjszakai áram a bojlernak, az rendben. nem pontosan ez volt megbeszélve, az utolsó elkeseredés, nem ez volt megbeszélve, hogy foglalatig szednek mindent, begyújtanak a sparheltbe még utoljára, a hidegdugó visszanyomta a füstöt, megtelt az alsó szint, ömlött a januári este ködébe, színt és szagot tegyél bele, nagyon vagány, öcsém, ekkora füstben venni át a ház kulcsait, pernye és korom között, de legalább megvan, de legalább egyben van, egyáltalán, van és az nem is olyan kevés. egyszer szigetelt drótokat bontunk a plafon alá préselődve, kitekerjük a szigszalagból, imádlak, ország, miénk a hatalom és a konyhakés, azzal blankolunk, nem ez volt megbeszélve, nem volt felkészülve, gyanús kampókra, plafonba vert szögekre aggatjuk a csillárt, tartja, imbolyog. pucér égőket kötünk a drótokhoz, a nappal elemi vágya, este nyolc, néhány szabad megnyitás, kapcsolatom a hálózattal meglehetősen szórványos. gép van, net nincs, tévé van, adás nincs. az udvaron szétterül az utcalámpafény, privát közvilágítás, csak nekem, lássam, mi nincs bent. a sötétben felvillan néha az alakot sejtető szempár, neve nincs, gazdája nincs.