A sötétség táplálja,
mint egy anyaméh, amiben
méhen kívüli az alvás.

a halál nem vihet el úgy.
kell a különbség az alvilágban,
szükség van valamire
ami jelzi:
vendégségbe megyek.

Isten bohócai, költők, ti szomorú, balga
boldogok, el nem kárhoztattok, ne féljetek!

az én családom úgy van, hogy nem élnek elcsatolt területeken nagynénik, másod-unokatestvérek. nekünk ebben a maradékországban van minden kevés rokonunk, de közülük is csupán néhánnyal tartjuk a kapcsolatot. róluk is alig tudok valamit, szinte semmit. jobban ismerek néhány regényfigurát, akiknek a felmenője kassán, szabadkán vagy farkaslakán született.

keretbe foglal a fény
Isten markában ilyen
zárt fényes szoba

Érzed a végtagokat? Még századokig bizseregnek.

Meg ezek a macskák is akkor költözhettek ide, a kandallókba. Hogy miféle selymek? Nem, nem hiszem, hogy napernyőből. Valamilyen fehérneműkből maradhattak

amíg a vesztesek
a győztesek
a hóba fagyva
sárba fúlva
itt hagyták
a fű között bomolva
halottaik
halottaink
csizmáját látcsövét
a kekszadagjukat

s ha napjaink őszi levele pereg
ülünk a megkopott szobában
tenyerembe fogom őszülő fejed
meghalunk egy táguló világban

Fekete madár piros csőrével kopogtat a kórház ablakán.

magyarokat is elárultak Trianonban,
vörös forradalmat varrtak a nyakunkba,
szeletnyi ország, mi megmaradt,
és a kongó harangok hangja bennünk és mindenütt.

nem tudom, mikor ettem utoljára hársmézet, talán kamaszkoromban, akkoriban láttam a moziban a kamaszkorom legszebb nyara című filmet is.

Apám a szürke hétköznapokban nem magyaráz dolgokat halálra, ahogyan valaki más egy Szimszonsztáros versben különösebb lelkifurdalás nélkül elvégzi ezt.

Nyári reggel volt, fejem még álmoktól zsongott, elnyújtott percekben biccentett a világ.

A sok test egy hosszú futószalagon ül;
leveszem, felveszem, visszateszem,
a többit vizslatja már a szemem.
Úgysincs olyan, hogy egy csak egytől üdvözül.

Várhegy mögé zuhan a gömb,
valahol ott lakom, homályosan látok,
fekete ruháim elfüstölnek,
mire hazaérek.

megtanultam nem mondhatok el mindent amit kéne már soha semmiről és az emlék szövedéke is mindig fölfeslik valahol

Mától napkövekkel tájékozódom, akár a vikingek.

BOGDÁN LÁSZLÓtól búcsúzik az Irodalmi Jelen.
Júniusi, Trianon-számunkban látott napvilágot Minek vér és halál? című verse. Ezzel emlékezünk jeles szerzőnkre.

törött betontábla fátyolfelhős idő égnek fordult tekintet zivatarvizitáció