Ugrás a tartalomra

Kötetajánló: A jelzőlámpák diktatúrája

 

A szorongó, semmivel nem magyarázható bűntudat könyve ez. Azoké, akiknek bokájáról – szemben a „tökéletesek armadájával” – kishalak cuppogtatják az elhalt részeket, akiket csuklyás jelenések kínoznak, és úgy érzik, itt lakni már nem lehet. A világunk ez, ha beismerjük, ha nem, ahol a káosz a törvényszerűség – és néha azt reméljük, legalább egy hosszú hallgatás leszünk, igazi téttel.

 

Csornyij Dávid 1991-ben született a kárpátaljai Beregszászon. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakán diplomázott, jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának hallgatója. 2015 óta publikál, művei megjelentek A tökéletes zártság egyetlen pillanata és a Különjárat című antológiákban. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Ez az első kötete.   

A jelzőlámpák diktatúrája

 

 

Egy hasonmás nagyképűsége

Kicsit rám hasonlít az Isten.
Megalvadt lelkünk az univerzumban,
és szeretjük a békákat.
Előnyben van, ismeri a jövőjét,
hátrányban, mert ismerem a múltját.
Tudjuk, hogy a hatalom időszakos,
de csodákban gondolkodunk,
csipkebokrokban,
arcokban a felhős égen,
leukémiás hősökben,
hűvösebb illatokban,
pálinkafőzésben.
Díszelgünk a szobád falán,
és néha motyogsz hozzánk
valami reménytelent,
amiben nincs hit, csak esélykérés,
verejtékszag.
Ott vagyunk a felnyitott mellkasodban,
a vesekő-túltermelésedben.
a szorongó bűntudatban, a vöröslő hajnalokban,
az összegyűlt nyálban, amit még nem nyeltél le,
és az ébredés utáni pókhálós szemeidben.
Néha lelket meg szerepet cserélünk,
egyszer fent, egyszer lent,
az esti műszak az enyém,
én éjszakákat építek,
ő nappal malterozik.
S ha én megharagszom,
ugyanúgy megfullad benne a világ
– de csak az haragszik igazán, aki szeret –.
Ha összeveszünk, néhány megiramlott
szívdobbanásban üzeni,
bóbiskoljon nagyképűségem,
és amikor beles a gyóntatófülkébe,
elmosolyodik vak fohászomon.

 

Boe arcának megszemélyesítése

Éjfélkor kelt fel a második hold,
ragyogott az égen a sárkánytojás,
csillaggá vált és mezőre evezett,
az űrtenger hullámaival sodródott.
    Boe arca mindig csak erről fantáziál.

Beszéd közben levegőért kapkodott,
idősíkokról mesélt, univerzumokról,
szavai egymásra kacsintottak,
gyűrődik a tér történetei közepette.
    Boe arca mindig csak ezzel kérkedik.

Ötmilliárd évnyi szenvedés
űzi el az istenek hadát.
Calisto fénye éltének őrszeme,
akár Isten a teremtés előtt.
    Boe arca mindig csak merengene.

Vágyakról szól, örök magányról
méltatlan múltja, s ködként fedi az elmét,
mely nem várt vigaszt búbánatos vallástól,
inkább túlélte azt a fellegfoszlányokban.
    Boe arca mindig csak várta élte befejezését.

Görcseinek őszén lehull a végső életszirom,
csend virraszt mellette a hold szívéből.
Az időúr megáll a vándorúton,
csenevész tekintete a kupolás üvegburkon.
    Boe arca mindig csak rá várakozott.

 

Leónidasz halála után

A király gyertyalángja kialudt, s viasztengerbe veszett.
Aztán ambróziát iszogatott egy túlvilági megállóban,
közben veszekedett Héraklész oszlopaival.
A napnyugta színeiből koporsót faragott,
abban viselte el tovább a világot,
cserregő poszáták élvezték az isteni realityt.

Leónidasz halála után II.

A keresztre feszített test este Hádésznál vacsorázott,
vérfolyamból ittak halhatatlanok és hullócsillagok.
Perszephoné vállán gyermekké váltak a spártai hopliták,
s a túlvilágon átkokból szőtték az orákulum ágyát.
Apró tejfogak jelezték, hogy minden kezdődik elölről.

 

Vadászat istenségem kegyelméből

Távcsövemben keresem homlokod középpontját,
bejelentkezik leshelyemen a vadászösztön,
közönyösen figyelem a vaddisznók nászát,
helyettük téged öllek meg, izgalom, libabőr.

A sötétben egyenlők vagyunk, ha leszáll az éj,
fél minden, ami él és mozog. Csak ketten maradtunk,
s mint a középkori placcon, játszhatunk lovagi tornát,
ókori gladiátorosdit, vagy levadászlak, előtte dikciót tartok.

Tested elegánsan esik el, mezőn képzeled magad,
kórházi szobában, szemfedővel. Én kéjelgek a vér látványán,
istenkísértés, te azt sem tudod, ki ölhetett meg. Bizonytalanságod
őröl fel, ősiségemet majd Hádész magyarázza el.

Új szerető után kell néznem.

 

Nem megy

Egyszerűen nem megy.
Valakinek elmondani, hogy
láttam Máriát férfiakkal,
nem megy. Farizeusokkal hempergett
a glóriák kupacán, körülötte
sóval hintették be az angyalok
a megváltást.

Anyja méhéből Jézus hangyaháton abortált,
a bűnbocsánatot uzsorások kezéből
kapkodták ki a kanos hipokriták.
„Viszlát, Infernó!”
A Sátán úgyis csak génmanipulált,
nyakukban kiscsengős humánokat fogad be a
klímaváltozás sújtotta pokolba,
és engem, aki bérli ezt a házasságot.

Szálkásodnak összekulcsolt ujjaim,
arcomon felébred lassan a fény,
megrökönyödöm az apostolok cselekedetein,
véres csókjelenetek, nő a kereszten,
szurkálás,
erőszak.

A rendező megelégedvén
berekeszti a főpróbát, a gőzölgő embertömeg
pedig nyugtázza, hogy van értelme
a mennyei őrületnek.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.