Ha én lennék a Teremtő Isten, fehér ruhát adnék a lányra.

Azt akarom, szeresd a feletted
tétovázó felhőt, képzelődj
múlt nyarakról, légy bizakodó,

egy vers két margarétalány otthonává vált. ismét megkölykezett a porcicájuk.

A partokra meg úgyis visszatértünk,  hisz megölni a hullámok nem fognak senkit,  mert van, aki nem is indul útnak, mások meg  túl sokat fizettek, csak nem kockáztatnak. 

az alternatív megoldások művésze vagy, ha nem erre, akkor arra, ha nem így, akkor úgy, de megmented az tiéidet, ebből nem engedsz, nincs olyan helyzet, amit fel ne vállalnál,  szint, mely alá le ne süllyednél értünk, miközben végig tökéletesen önmagad maradsz.

Evezőivel úgy emelt át a híd alatt, mint halott menyasszonyt  vagy kövér halat szokás. Jeget hizlalt, én sóval fizettem érte. Szabad halász, méheim hajnalban kezdenek zsongani.

  Nagy, zöld madár ül a fészkén, elmúlt héten repült vissza, tollait a szél borzolja, szemében villó fénylevél, körülötte látomások, aki jót lát, így világol, új világot teremt a világból.

Én vagyok a Békesség, nem hamis békesség,  amit az esti sorozat kínál, vagy a bőröd alá szúrt lebegés,  nem a pszichológusodnál tanult  életindulód dallama vagyok,  olyan békét adok,  hogy sosem rágod többé a körmöd. Fehér ruhát adok rád,  amin kék szalagok lógnak.

Imádság fonala tartja ég és föld között a várost, a felhőkből istenarcú  magány nyújtja ki karját, ölébe vesz,  ringat a kegyelem.

Szavakkal teremtünk, vagy szavaink teremtenek minket? Kimondjuk, amit nem merünk?

Mint a távollátó, aki nem látja közelről  a könyvet, ugrálnak egymásba a sorok,  elhomályosodnak a betűk, s csak ha  eltartja az írást, úgy tudja olvasni, így  tartom el én is magamtól a kinti világot:

megtanulsz hallgatni is  már hamarabb szürkül az este  nem keresztezi tehénbőgés  sem szekérkerék-csikorgás 

a hiúság absztrakt művészeti motívum hihetetlen érzékenység szükséges hozzá

Mert túl van minden létező valón.
Óceánmélyben és napmagasban
kondulnak meg a hangok, a szavak,
és rajzosak, mint madárvonulás
alkonyi égen,

Talán 
szükséged 
van néha 
az én
önzésemre.
Oltárként 
kerekedek fel, 
megkésve.
Benned
kés forog. 

Közös hallgatásunk felrázandó,  Mielőtt egymás szavait elfogyasztanánk.

Az év más szakában, különösen pünkösd havában  orgonabokor névre hallgat. Zöld ruháján fehér habok. 

Mohák álmodnak nyelved alatt.
A városra fátylat lélegzetünk terít.

Álmodtál már a gyerekkori házzal, a kerttel,

Azt mondja, reggelente lassan készülődik, holott siető lépteit aligha tudja épeszű ember követni.