Kézfonások ideje voltál
Székesfehérváron születtem, 26 éves vagyok, jelenleg Budaörsön élek. Kulturális területen dolgozom, két éve végeztem turisztikai közgazdászként a Budapesti Gazdasági Egyetemen. Közel 13 éve merültem el az irodalom és az írás világában. Gyerekkoromban kósza rímekkel játszottam csak, később már rövid, pár soros versek kerekedtek belőle. Középiskolában irodalomtanárom biztatására részt vettem a Fejér Megyei Hírlap Séta programjában, ahol havi rendszerességgel publikálták a diákévek mindennapjaiból merített cikkeim. A program végén, 2014. őszén el is nyertem az Év Diákújságírójának járó Aranytollat. Az újságírás szeretete az egyetem alatt sem hagyott el, 3 évig voltam aktív cikkírója a BGE KVIK hivatalos diáklapjának, az Agy-A-Lapnak. Ekkoriban újra aktívan foglalkoztam versírással, egyfajta mély vízből feljövő hatalmas levegővétel volt a lelkemnek, és maradt is a mai napig. Eddig hét nyomtatott antológiában, több folyóiratban és internetes portálon (Holnap magazin, Kiskegyed, Művész.ma , aFüzet.hu, Helyőrség.ma stb.) is jelentek meg írásaim, emellett pedig a közösségi média platformjain is (TikTok, Facebook) igyekszem eljutni az olvasókhoz.
Hosszúra nyúlt kilégzés
Anyám sokat mesélt
rólad. Kézfonások
ideje voltál. Itt
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.
Sokat jársz a peron
felé. Odaköpött
barackmagból
fát neveltél,
hogy kíséretlen
vállakra tegyél
sárga árnyékot.
Megmutattad,
milyen gyönyörű
a múlás. Anyám azt
is mondta, hogy
elvetted tőle
a nyarat.
Szeptemberben
besorozták,
októberben az
apám lehetett
volna,
novemberre
nem jött haza.
Sokat járok
a peron felé.
Analóg részeink
A vasárnapi
húslevesek mellé könnyeden
morzsolódik a nosztalgia.
Régi fotókon polaroid
anyáink tengerzajjá omlanak,
majd felébrednek.
Utána apáinkkal beszélnek telefonon.
Mindenkit puszilnak. A kézremegést
a terítőbe rejtik. Nagyapáink
a műhelybe bújnak elfogyni.
Nagyanyáink kinyitják nekik
az ajtót, hátha újjászületnek
végre már. Ők is függők.
A szerelmeink a szerelmeikkel
a parton egymást álmodják.
Nagyapáink szerethettek
volna máshogy is.
Bár akkor nem lennének
nagyanyáink, akik függők,
és anyáink, akik remegve
hazudnak minket. Apáink
fel se vennék a telefont.
Legalább a szerelmeink
megálmodhatnának minket,
hogy nosztalgiává morzsolódjunk.
Furcsa város
Papírcsónakot ereszt
utcára a Nyugati előtt
a szél. Lefújja a kocsik közé,
nyomtatópapírrá válik.
A Blaha aluljáróban
aprót oszt vissza egy
zsebtolvaj. A járókelők
elismerően bólintanak.
“Ez aztán az emberség!”
Közben a Rákóczi téren
kiömlött szavaikat hajtogatják
vissza nyelvük alá a
pletykálkodók. Túl magas
a nyugdíj, mondják és
ünneplik az öregkort.
Aki közben villamosra
száll láthatja, ahogy letűnt
korok adják át helyüket az
irodistáknak és a mai fiataloknak.
A Városligetben az eltört
szerelmeket kikukázzák
a köztéri szemetesekből.
Paplanlelkűek porolják le őket.
Mindegyikhez lapul otthon
egy pont megfelelő, fél dobogás.
Rendben lesznek.
A józsefvárosi bérházak
gangjain egymás társas
magányát locsolják a
szomszédok, fogadják a
belakoltatott újakat. Újpesti
panelkonyhában együtt
bontják le a generációs
hidakat. Mellé elfogy a sajtos
pogácsa is, és éljen a Fradi!
Leköszönő
Tompa vonalak,
egy háztető
karambolozik
a napfénnyel a
szemsarokban.
A kondenzvíz
ritmust dobol
a betonra.
Nem sokáig kell
már. Nagy csókok,
éjtelen nappalok,
zenétől részegségek
a körútra.
Átlépnek rajtuk,
mindenki a
Margit-szigetre
rohan.
A szobakonyhás
csend ilyenkorra
kiszorította
az egyedüllétet.
Kiért a tömeg.
Még egy
lemenetre slukkot
ķérnek a nyárból.
Meg lehet fulladni
közöttük.