Megnyílni a sötétnek

Az ünnep most születik. Ebben a kihordásra kész csöndben, a várakozásban és a türelemben. Abban a szinte légnemű mozdulatban, ahogy megigazítom a hajam, pedig még annyi minden fogja érni, mielőtt te belehajolsz.

Lesz párnahuzat, forgolódó éjszaka. Érinti majd a hajnal is, amikor megint felébredek. A redőnyökön keresztül falra vetülő fény, mint apró morzejelek, eltanulni az élet azon ritmusát, mely jöttödre keringeti a szivattyút és a vért. Bújik a kávé és a forró tej szaga. Zsályát gyújtok megint, burkot képez köré a füst, aranyporrá szelídíted álmodban, másra nem hallgat. És lesz induló motor, a konvektor addigra már működik a másik lakásban, őrlángra érsz ide.

Viszem a hajam. Viszem a szálakat. Az élet összesodort, gubancos hétköznapjait. Viszem az ősz szálakat is. Nem festek többé hajat, nem hazudok színt neked, ragyogni vágyom, máskor fakónak lenni, aminek éppen ideje van. Nyersnek és lágynak. Hogy álljon el a lélegzeted a valóság leheletétől a nyakszirteden.

Ez most a kapu. Felettem a boltívnek nemcsak formája, súlya van. Tere és fénye, áthajol rajta most a testem, pedig mozdulatlan várom, teljen az idő.

Belőlem lép ki az ünnep. Hozza a napokat, a hónapokat és az éveket, míg vonult bennünk egymás felé a rend. Nézd, a te hajad is rövidebb lett, nem emlékszem, valaha értem volna hozzád. A várakozást, a távolságot és a hitet ismerem. Tudom a lég sűrűségét, az éjjeli lámpán fennakadó arany leveleket és az emeletes busz ablakán megnyíló, új vidéket.

Drombegbe mentem így a kövekhez. Ömlött az eső, mint tegnap éjszaka, amikor az ünnep vigíliáját képzeltem el. Milyen lenne, ha holnap szombat lenne. Milyen lenne, ha a hajam lennék, amikor belehajoltál.