A templomról azóta (évekkel ezelőtt) lemosták, lekaparták a felírást, de latens nyoma most is fölsejlik. A fotográfia visszavetítését az eredeti helyszínre szántam, ám bizonyos technikai akadályok: nemcsak az ördög művei… Közben Szilágyi Rudi barátunk a lábszárára tetováltatta a fotón látható feliratot, amely kisvártatva (mostanság) lenyúzattatik, és más aspektusban fölkasíroztatik.

Két olvasó – egy eset. Szeifert Natália mélylélektannal és finomsággal átszőtt, valódi nőkről szóló álmatlanság-regényét Deák Csillag és Kölüs Lajos olvasta. Két nézőpont, a férfié és a nőé, amint egymást megközelítik; összeérnek, egymáshoz simulnak. Két olvasónapló Az altató szerekről.

Doina Ruști regénye a 19. század eleji fanarióta Bukarestbe vezeti el az olvasót, jól ötvözve a történelmi elemeket az adott korra jellemző misztikában, babonában való hittel – melynek nyomai egyébként napjainkban is fellelhetők a románság körében. Az okkultizmus rejtélyeibe beletanult lány, aki tizennégy évesen a brassói Bolgárszegről Bukarestbe kényszerül menekülni, tulajdonképpen nem más, mint maga a Pénteki macska.

Szilágyi Szilamér (Sziszi), a hajdani versenyző és futár a barátok unszolására rááll egy fogadásra, s megmutatja, tíz év után képes még feltekerni Dobogókőre. Egyebek mellett szenvedéseiről, vízióiról, álmairól, életéről, szabadság és szabadosság problémaköréről szól ez a regény. S mivel a Pilisben van Mexikó is, ellátogathat a tisztelt olvasó egy Moctezuma idejebeli kerékpáros-futball mérkőzésre is… – Ajánló Novák Valentin Könyvhétre megjelenő regényéből.

Naná, hogy ez is azokon a siralmas szervezettalvilágos filmeken nőtt fel, ráadásul kelet-európai lélekkel, úgyhogy tudtam, nincs közel a vége.

Ez a helyzet manapság a mi híres jó öreg dr-prof. Hatvani Istvánunkkal, akiről az a kósza hír járja, hogy réges-rég lepaktált, szakszerű nemzetközi jogi kifejezéssel élve: ratifikálta szerződését az ördöggel, ezért képtelen meghalni.

És megy az idő. Sok mindent másképp kellett volna csinálni, de az ember erre későn jön rá. Amikor olyanok is elé kerülnek, akik addig a nyomába sem értek. Akkor egyszerre csak felkapja a fejét.

Egyike volt azoknak a ritka kivételeknek, akik a városnál messzebb kúsztak a faluból, bejárta egész Nyugat-Európát, még Franciaországban is ült börtönben.

Már a csörgés pillanatában sejtettem, hogy valami nagy baj van. Ilyenkor ugyanis csak akkor csörög a telefon, ha baj van. Mármint velem. Merthogy velem tényleg valami kurva nagy baj van.

„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”, Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki. Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?”

„Gondolom, továbbra sincs értelme megkérdeznem, hogy mi ennek az egésznek a célja.”
„Úgyis mindjárt megtudja, dr. Wells. Már tényleg nem kell sokat várnia.”

„Újabb nyolcvan centiméter hóra számíthatunk”, Recitálta Pacurka a rádióban, jól megnyomva a nyolcvanat. Szinte érezni lehetett remegő hangján, Hogy remeg a kezében a papír is.

Hívogató hang.
A képzelt kápolna harangja, vagy a képzett Káplárné hangja? –
Nem tudjuk. Most ezt sem.

A jelentésben az állt, hogy a fiú makkegészséges, csupán a szíve, az a máskülönben teljesen átlagos és szabályszerű szíve sokkal nagyobb, nagyobb, mint egy gyereké. Sőt, nagyobb, mint egy felnőtt férfié.

Luda, aki akkor volt tizenkét éves, kezdte megérteni, hogy ugyan Szverdlovszkban, a kollégiumban sem volt könnyű az élet, de mindaz nyugalom és béke volt ahhoz képest, ami Moszkvába menet fogadta őket.

Mindig van éhség.
Mivelhogy van, akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar.
Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön.
Világos, mint az egyszeregy:
1 lapátemelés = 1 gramm kenyér.

Gizit, a családja Erdélyben, Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben kívánja eltemetni, elhalt férje és gyermeke mellé. Emiatt hamvasztják. S a tégelybe töltött porait szennyes ruhák közé rejtve csempészik át Romániába, hogy egy estén, néhány közeli barát jelenlétében beledugják a sírhant földjébe, mint a tulipánhagymát.

A bázis, ahonnan elindultunk, Liba kolozsvári lakása volt. Liba a művészneve volt, amúgy a kolozsvári magyar színház színésze volt Bencze Feri, s férjem nagybátyja. Világraszóló nagy bohém, kis lakása a kolozsvári főutcán a zsinagóga mellett igazi bohémtanya. Éjjel-nappal oda jártak a filológiáról a lányok, színészek és színésznők a Magyar Színházból, írók, festők.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”