Fejlődésregény black metallal

Régen olvastam már cseh szerzőtől bármit is – persze Hrabal, Hašek és Čapek könyvei sokat mozognak a polcokon akár újraolvasás, akár csak egy-egy idézet kedvéért, ám a kortársakat szégyenletesen kevéssé ismerem. A szomszédos országok kulturális produktumai felé nyilván mindig egyfajta megelőlegezett bizalommal és kíváncsisággal fordulunk. Hogyan példázzák, vagy épp milyen alkotói küzdelemmel hagyják maguk mögött közös alapélményeinket: az állott sörszagú kelet-európaiságot, a szocreál nihilt, a posztkommunista keserűséget?

Karel Veselý Fém című, Hanzelik Gábor kitűnő fordításában olvasható regényének komor alaphangulata a fentiek fényében mindnyájunknak ismerős lehet. A többkötetes szerző nem mellesleg zenei újságíró, a műfaj bennfentes rajongójaként hangolta a cselekmény atmoszféráját a metal egyik legfurcsább, leggroteszkebb és egyben legváltozatosabb alzsánerére, a black metalra. Illetve, ha pontosak akarunk lenni: néhány black metalt játszó zenekarra, és néhány, a műfajt meghatározó hangulatra, életérzésre.

Mielőtt félreértésbe keverednénk: Veselý könyve azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik még sosem hallottak black metalról. A fejezetcímek alatt fölbukkanó dalszövegrészletek és a sűrűn sorjázó zenekarnevek már a puszta hangzásuk és mondandójuk miatt is elég kifejezőek – bárki képes meghallani a bennük burjánzó sötét hangulatot.

Azon olvasóink kedvéért pedig, akik tudják, mi az a black metal: a könyvben számtalan zenekar szövege szerepel mottóként, akad itt Dissection, Slayer, Sunn O))) és Deathspell Omega. Szerzőnk tehát nem ragaszkodott rigorózusan ahhoz, hogy művében végig black metal „szóljon”: a műfaj rajongói ne is keressenek olyan, black metal-gyökerű, de lényegében több műfajú együtteseket, mint például az Ulver, a Katatonia vagy az Alcest. Akad ellenben Venom, Darkthrone, Mayhem és Emperor – bármennyire csak egyfajta hangulatfestésnek citál elő létező zenekarokat a tisztán fikciós művében Veselý, a zsáner történetének ismerete átsugárzik a lapokon.

Még egy apróság, mielőtt magáról az írásműről szólnék (mégiscsak egy „zenekönyv”, egy „metálkönyv” ez!): annyiféle black metal létezik, ahány zenekar. Rengeteg banda akad, amely a kezdeti durvulástól eltávolodva ma sokkal líraibb zenét játszik, ám őrzi ugyanazt a „Lidérces, messze fény”-hangulatot. A black metal alapérzete sem csak a könyvben taglalt lázadó mizantrópia, sátánkodás, világundor és elidegenedés, hanem ott van benne a szabad, vad, könyörtelen természet tisztelete és csodálata, az elvágyódás az ember nem járta vidékek, az érintetlen fenség iránt. E sok szépséget viszont most elengedjük, hisz ezek sajnos nem szerepelnek a könyvben.

Pontosan láttatott kamasz-lélekrajz viszont annál inkább szerepel benne. Extrém metalt játszani és hallgatni maga az esszenciális kamaszság, vágy, energia, undor és harag disszonáns örvénye:

„A gyerekkor biztonságos pontjai elvesztek, és körülöttem minden új és nyugtalanító. Egyetlen nagy sötétség, egy alagút, aminek nincsen vége. A fülemben a walkmanről Bathory szól. A rendszer túl jól ismeri a tizenöt éves énemet, és tudja azt is, mit hallgatnék. Pont ezért annyira hiteles, annyira magával ragadó.

(…) „Ez a város természetesen annyira jelentéktelen, hogy senkinek eszébe sem jutna atomot dobni rá. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Soha senki nem indított még el innen semmit, ami kiérdemelte volna a világ figyelmét. A világ segge lyuka, amiről nem is tudnék, ha a groteszk véletlennek hála nem ide születek. De minket a totális megsemmisülés képzete izgalomba hoz, és megfogadjuk, hogy a demó, amit felveszünk, pont ilyen atombomba lesz, amit végre a szülővárosunkra dobhatunk.”

A regényben a fent idézett elbeszélő-főhőst halljuk sűrűn változó idősíkokban és lelki stációkban: van a zenekaralapító, lázadó kamasz, a polgári létbe illeszkedett, házasodó fiatalember, a félhalott narkós, a történet végén életének új célt találó öreg… És ez nem is az összes idősík, amelyek között ráadásul ide-oda ugrálunk, és bár szerzőnk a fejezetcímek alá évszámokat is írt, a történetbe belefeledkező olvasó könnyen elfelejtheti, hogy 2022-ben, 2041-ben, vagy 1990-ben járunk-e éppen.

E furcsa, kaleidoszkóp-szerű örvénylés igazából nem tesz rosszat az élethosszig tartó kamaszkor valóban mélyre hatoló lélektani ábrázolásának. A főhős benső küzdelmeinek láttatása, a gyermekkor ártatlanságából a kamaszkor poklába csöppenése, majd a pokolból a „normális élet” illúziójába menekülése, apasága, aztán az apaságból való menekülése, és a katartikus végkifejlethez vezető, valódi apaságára ráébredő önfeladása olyan átélten ábrázolt, hogy bárki átérzi, aki küzdött már a maga kamaszságával, fiúságával, szülőségével.

Hogy milyen zene szól közben, az ezen a szinten lényegtelenné válik.

És van a Fémnek egy másik rétege: a hősünk felnőtt-, illetve öregkorára egykori zenésztársai létrehozta „metál-állam”, amely hatalomra jutva amolyan bizarr, posztorwelli techno-diktatúrát vezet be. Ez a disztópikus szál korántsem oly kibontott, mint a főhős lélekrajza; bármennyire is izgatnának minket az ideológiai részletek az elidegenedés társadalmáról, a szerző végig a főszereplő elbeszélői nézőpontjának hátterében tartja az ügyet. Pedig jó volna megtudni, hogy miben is különbözik az „állammetal”, a „nem igazi metal” az igazi metaltól, amit hősünk és barátai játszottak föl kamaszkorukban arra a kazettára, amelyet aztán az egész könyvben vadul keres mindenki, mert bizony az lesz az ellenállási mozgalom szabadságharcának kulcsa.

Az világos és elfogadható, hogy Veselý nem a maga metalos 1984-ét akarta megírni, mégis támad e hiányérzetek nyomán némi sajgás.

Ám ha a fentiektől eltekintünk, egy egészen kiváló lélekrajzot, fejlődés-, illetve felemelkedés-regényt olvashatunk, mely bármilyen sötét képet is fest a világról és rólunk, végkicsengésében mégis a jó ügyért való áldozathozatal motívumát állítja középpontba.

Karel Veselý: Fém. Szépirodalmi Könyvkiadó, Metropolis Media Group, Budapest, 2025.