És megy az idő. Sok mindent másképp kellett volna csinálni, de az ember erre későn jön rá. Amikor olyanok is elé kerülnek, akik addig a nyomába sem értek. Akkor egyszerre csak felkapja a fejét.

Egyike volt azoknak a ritka kivételeknek, akik a városnál messzebb kúsztak a faluból, bejárta egész Nyugat-Európát, még Franciaországban is ült börtönben.

Már a csörgés pillanatában sejtettem, hogy valami nagy baj van. Ilyenkor ugyanis csak akkor csörög a telefon, ha baj van. Mármint velem. Merthogy velem tényleg valami kurva nagy baj van.

„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”, Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki. Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?”

„Gondolom, továbbra sincs értelme megkérdeznem, hogy mi ennek az egésznek a célja.”
„Úgyis mindjárt megtudja, dr. Wells. Már tényleg nem kell sokat várnia.”

„Újabb nyolcvan centiméter hóra számíthatunk”, Recitálta Pacurka a rádióban, jól megnyomva a nyolcvanat. Szinte érezni lehetett remegő hangján, Hogy remeg a kezében a papír is.

Hívogató hang.
A képzelt kápolna harangja, vagy a képzett Káplárné hangja? –
Nem tudjuk. Most ezt sem.

A jelentésben az állt, hogy a fiú makkegészséges, csupán a szíve, az a máskülönben teljesen átlagos és szabályszerű szíve sokkal nagyobb, nagyobb, mint egy gyereké. Sőt, nagyobb, mint egy felnőtt férfié.

Luda, aki akkor volt tizenkét éves, kezdte megérteni, hogy ugyan Szverdlovszkban, a kollégiumban sem volt könnyű az élet, de mindaz nyugalom és béke volt ahhoz képest, ami Moszkvába menet fogadta őket.

Mindig van éhség.
Mivelhogy van, akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar.
Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön.
Világos, mint az egyszeregy:
1 lapátemelés = 1 gramm kenyér.

Gizit, a családja Erdélyben, Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben kívánja eltemetni, elhalt férje és gyermeke mellé. Emiatt hamvasztják. S a tégelybe töltött porait szennyes ruhák közé rejtve csempészik át Romániába, hogy egy estén, néhány közeli barát jelenlétében beledugják a sírhant földjébe, mint a tulipánhagymát.

A bázis, ahonnan elindultunk, Liba kolozsvári lakása volt. Liba a művészneve volt, amúgy a kolozsvári magyar színház színésze volt Bencze Feri, s férjem nagybátyja. Világraszóló nagy bohém, kis lakása a kolozsvári főutcán a zsinagóga mellett igazi bohémtanya. Éjjel-nappal oda jártak a filológiáról a lányok, színészek és színésznők a Magyar Színházból, írók, festők.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”