Feljegyzések egy csúnyácskább lányról

Az orosz széplány valóban jó könyv volt. Annyira jó, hogy irigykedtem az íróra, de persze tudtam, hogy az orosz széplányról csak egy orosz író tud ennyire jó könyvet írni. Ma már nem is nagyon emlékszem rá – hiszen ez majdnem harminc éve történt –, csak az élményre. Azóta is lelkesen vásárolom a szerző, vagyis Viktor Jerofejev műveit, de szomorúan kell megállapítanom, hogy egyik sem éri el Az orosz széplány színvonalát. Lehet, hogy én lettem nyűgösebb, vagy a szép lány volt túl szép. Nem mintha a szerző többi könyve érdektelen lenne. Csak nem olyan. Főleg, hogy nem regény, ahogy ez a mostani sem az.

Feljegyzések az élő és halott Oroszországról az alcíme Viktor Jerofejev új könyvének, A nagy gopnyiknak. A mű két évvel ezelőtt jelent meg németül Berlinben, de Bokor Pál orosz eredetiből fordította, és nehéz lenne elmesélni, mi minden van benne, még akkor is, ha nem néhány, hanem mondjuk tíz vagy húsz oldal állna az ember rendelkezésére. Nem is lehet folyamatosan olvasni – aki megtette, az előtt emelem kalapom –, talán legjobban a napló lenne a megfelelő szó a műfajára, bár elég szabálytalan napló ez, előre- és hátrarohanásokkal, néha szürreális, máskor meg reális jelenetekkel. Vannak, akik emiatt James Joyce Ulysseséhez hasonlítják, de míg az ír szerző az Odüsszeia történetét komponálta bele egy honfitársa egyetlen dublini napjába, addig Jerofejev sokszor évtizedekben, vagy még inkább két évszázadban (XX. és XXI.) ugrál, a rengeteg helyszínről nem is beszélve. Ráadásul míg A nagy gopnyik szinte minden sora érthető, addig Joyce könyvéről ugyanez nem mondható el, és ez minden bizonnyal nem csupán a fordítók érdeme.

De miért érdemes elolvasni akkor A nagy gopnyikot, és mit is jelent ez a szó – gopnyik – tulajdonképpen?

A gopnyik valamiféle piti huligánt jelöl, ám kimondva Putyin elnök nevére hasonlít, és mi tagadás, őt nevezi így a szerző.

Akkor róla szól? – kérdezheti az olvasó, joggal. Nem, nem róla. Vagyis igen, de mégsem csak róla. Leginkább magáról Jerofejevről, aki nem mellékesen utálja, vagy legalábbis nagyon nem szereti az első számú orosz vezetőt, s ha nem egy gopnyikhoz, akkor minimum egy bűzös borzhoz, vagy Sztálinhoz hasonlítja. A generalisszimusz többször is szerepel a könyvben, már a második kis fejezetben (naplóbejegyzésben?), mivel az író apja Sztálin francia tolmácsa volt, s maga Molotov figyelmeztette arra, hogy az első találkozáskor nehogy visszakérdezzen Kobának, mert azt ő nagyon nem szereti.

Így aztán az idősebb Jerofejev, aki akkor még csupán a húszas éveit taposta, roppant nehéz helyzetbe került, mert Sztálin igen halkan beszélt, ráadásul „kaukázusi akcentussal”.

„Apám idegesen próbálta kitalálni, mit is kérdezhetett a vezér. Hát persze, csak azt kérdezhette, hogy hol tanultam... apám kihúzta magát és kibökte a választ:

– A Leningrádi Állami Egyetemen, Sztálin elvtárs!”

Sztálin erre válaszul röhögő görcsöt kapott, mert ő az attasé születési helyét firtatta.

„– Akkor maga ott született, mindjárt az egyetemen?”

És még hozzátette: „– Az októberi fordulat óta nem nevettem ilyen jót.”

Vagyis nem forradalom, hanem: fordulat. „A hülyéknek Nagy Október, az isteneknek – fordulat.”

Az írónak a történet egy konferencián jutott az eszébe Párizsban, ahol nem csak a „fordulatról”, hanem Putyinról is vitáztak, hol dicsérve, hol elítélve őt. Mindebből Jerofejev azt a következtetést vonja le, hogy az államcsínyekben és véletlenszerű fordulatokban jártas Oroszország nem vethet Ukrajna szemére semmit, ha az államcsínyt követ el, vagy annak következtében létezik.

Mi azért egy másik következtetést is levonhatunk, mégpedig azt, hogy világszerte azok az értelmiségiek lesznek a változások utáni rendszerek legnagyobb ellenségei, akik a korábbi rezsim – a kommunizmus – legkivételezettebb emberei voltak.

Kivételezett? Hát hogyne. Mikor a nagy Szovjetunió egyik köztársaságából a másikba sem lehetett passzus nélkül átutazni, akkor az ifjú Jerofejev 1966. március 31-én ott van a Zöld-foki Dakarban, ahol éppen megkezdődik a Néger művészetek világfesztiválja. És ez nem minden, mert: „Az egész moszkvai aranyifjúság engem irigyelt: a PB tagok és a KB titkárság tagjainak, a minisztereknek és helyetteseiknek a gyerekei... Ezek a srácok vízisín száguldoztak a Moszkva folyón, kényükre-kedvükre utazgattak Párizsba és Olaszországba, amerikai akciófilmeket néztek és a Playboy lányok cicijén legeltették a szemüket a Moszkva környéki dácsákban. Kenyába utaztak szafárira...”

De egyiknek sem volt az apja szovjet nagykövet egyszerre két afrikai országban, vagyis Szenegálban és Gambiában. Csak Jerofejevnek. Így aztán ő egyenesen a dél-vietnámi nagykövet lányával jött össze Dakarban. Könyvében erről is mesél az író, akinek sokszor valóban vicces és abszurd történetei vannak. Többek között, mikor a kedves holland kiadó, aztán a többi holland (mint Bob, a moszkvai holland konzul) összetéveszti őt a másik Jerofejevvel, Venegyikttel, a Moszkva, Petuskin írójával, s nem hiszik el neki, hogy ő nem az a másik. Azt gondolják, fél a KGB-től, ezért tagadja meg saját magát, és jóindulatúan mosolyognak.

Viktor Jerofejev kétségtelenül tehetséges író. A Jerofejev kontra Jerofejev című részben leírja, hogy egy liftben ismerkedett meg névrokonával. „Mindketten tudtuk, hogy ő mindenben jobb, mint én.” Varázslatos mondat. Lehet, hogy a fordító leleménye, de akkor is lenyűgöző. Mert ki ebben a mondatban az én, ki az ő, és legfőképpen: ki a jobb?

Aztán még arról is tudósít, hogy pamfletet írt Putyin – gopnyik ellen, hogy kétszer kirúgták az Írószövetségből (lásd még Bulgakov regényében a Tömegírt), hogy az amerikai írók követelésére félig-meddig visszavették egy másik orosz íróval, Popovval együtt. Ír arról is, hogy Kárpátalját nem bombázza (mára már ez sajnos megtörtént) a nagy gopnyik, mert Orbán a barátja, ír az orosz mesehősökről, de legtöbbet arról a február 24-i napról, amikor elkezdődött a háború.

„február 24.

Az erdő tele van sápadt gyilkos galócával, kikandikálnak a fűből, körülöttük tűk és tüskék, az egyik gomba magasabbra nőtt, mint egy hajóárbóc, egészen az égig.

Ha úgyis minden véletlenszerűen történik, akkor miért ne nőhetne meg ő is?

Vagy az Úr parancsára történt...

Hogy lehet itt elkerülni a miszticizmusba zuhanást? Hogy ne higgyen az ember a sámánoknak?

Igyál tevevért!

– Mondjad, sámán!

Így lesz a sápadt gyilkos galócából sápadt misztikus.”

Aki még nem jött volna rá: Putyin a gyilkos galóca, s egyben egy nagy fallosz is.

Jó lehet Jerofejevnek lenni. Jó?

Lehet.

Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik. Atlantic Press Kiadó, 2024.