Lehet-e szavakkal megmenteni a világot?

Ha Márai Sándor és Szappanos Gábor ugyanabban a filmes univerzumban lennének lélekistápoló szuperhősök, vajon melyikük füves könyvének jótanácsai lennének az erősebbek? – merült fel bennem a kérdés, amikor a végére értem Szappanos Gábor: Útikönyvecske az élet útvesztőjébe című legújabb kötetének. A választ pedig a szerzővel együtt kezdtem el keresgélni az alábbi beszélgetésben.

Pályádat műfordítóként kezdted, milyen tapasztalatokat szereztél közben?

Pontosabban legelőször felelős szerkesztőként dolgoztam a külföldi irodalmat megjelentető Európa Könyvkiadóban, majd utána lettem műfordító is: mindkét tevékenység jó iskola volt, hogy megtanuljak tudatosan ép magyar mondatokat alkotni. Leendő olvasóimat így megkíméltem a szerencsére meg sem született „zsengéim” botladozó magyarságú sületlenségeitől…

Kinek írtad a most megjelent könyvedet?

Első menetben magamnak, mert én vagyok az első olvasója a saját könyvemnek (mindenkinek a mindenféle könyvével így van ez). Hiszen azzal, hogy leírom a gondolataimat, egyszersmind magam számára elemzem a témát. Bár minden író egy kicsit nárcisztikus, annyira azért én sem vagyok az, hogy itt megálljak. Nem. Szándékaim szerint „embertársaimat” szeretném segíteni az életben, nekik szól a könyv. Miért van bennem igény a mások lelki segítésére? Mert úgy érzem, a többi, kifejezetten szépirodalmi művemmel nem tudtam eleget segíteni, hiszen azok nem direkt, hanem nagyon áttételes „tanítások”. Azt se felejtsük el, hogy az Ikrek jegyében születtem, uralkodó bolygóm a Merkúr, vagyis az istenek hírnöke, máshogy fogalmazva közvetítő lennék a menny, föld és pokol között. Innen fakad bennem az a belső késztetés, hogy a tudást továbbadjam. Érdekességként megjegyzem, hogy szépirodalmi pályám során többször is úgy hittem: én találtam ki bizonyos dolgokat, amelyeket novellákba és regényekbe írtam, később azonban kiderült, hogy ezek valójában léteznek, vagy egykor léteztek. Ez tehát azt jelenti, hogy a Jung-féle kollektív tudattalan dolgozott bennem, vagyis ilyenkor tényleg közvetítő voltam az emberiség közös múltja és a mai olvasók között.
De kicsit visszatérve önmagamra, a leginkább önéletrajzi jellegű művem ez a Füves könyv, hiszen itt mondok el magamról a legtöbbet. Itt értelemszerűen a saját közvetlen tapasztalataimat adom át az olvasóknak. Még annyit ehhez, hogy egy regényem kapcsán egy olvasóm megkérdezte, miért írok ennyit magamról. „Mert soha nem fogok önéletrajzot írni”, válaszoltam. Naplót sem írtam, mert az meg kifejezetten beszippantja az embert, nagyon leköti az energiáit, így kevés ereje marad a szépírásra.

Miért pont 94 bejegyzés van a könyvben? Van-e valami számmisztikai jelentősége, vagy csak puszta véletlen?

Puszta véletlen. Ekkor fogyott el a szuflám. Nem tudtam többet írni. Szerettem volna legalább 99-et vagy 101-et, mert azokat szebb számoknak gondoltam, de ennyi sikerült. Később utánanéztem a 94-nek, és meglepően jókat olvastam róla. Csak pár dolog: „Ez a szám azt üzeni, az angyalok támogatnak, hogy a spirituális céljaidat a gyakorlati életben is megvalósítsd. Arra ösztönöz, hogy maradj kitartó, és hozz még több fényt és szeretetet a világba” Hát, nem hangzik rosszul, de én le nem mertem volna írni magamról ilyesmit, ahhoz a kelleténél is több szerénység szorult belém.

Minek alapján születtek a kidolgozott tételek? Például egy adott helyzet inspirálta „A politikáról és az attól való tartózkodás nehézségeiről” című részt?

Nem. Úgy emlékszem, szinte mindegyik bejegyzés élettapasztalatokból és olvasmányélményekből leszűrt általános tanulságok viszonylag tömör, közérthető összefoglalása. A politikában semmilyen szinten nem vettem részt, nem nekem való, túl introvertált vagyok, és magasabb rendűnek tartom a szépirodalmi tevékenységet a politizálásnál. Konkrétan ennél a bejegyzésnél, mint sok egyébnél is, az ókorból, a görög-római világból hoztam példát, szeretem a görög-latin kultúrát, a két nyelvet is régóta tanulom. Itt csak úgy mellékesen, érdekességként elmagyarázom, hogy eredetileg a politika szó mit jelentett, és elmondom, hogy a magyar respublika szavunk a rómaiaknál nem egy államformát, hanem magát az államot jelentette. Res publica = közügy = állam.

A Légy szabad, független, és élj saját törvényeid szerint! – elnevezésű kitétel hogyan született? Direkt ilyen közhelyes, popsláger szagú a címe?

Nem. Direkt akartam, hogy ilyen közhelyesen hangozzék a cím, ha egyáltalán az, de hogyan lehetett volna ugyanezt nem közhelyesen, szépirodalmibban megfogalmazni? Ha elcsépeltnek hangzik így, az nem énmiattam van, hanem olyan korábbi életmód-tanácsadó okoskodók miatt, akik elcsépelték, vagyis a hangzatos cím alatt használhatatlan tanácsokat osztogattak.

Nálam ez a bejegyzés arról szól, hogy a kényszerű anyagi függés ellenére a mai világban hogyan próbálhatunk meg szellemileg, spirituálisan szabadok lenni, hogyan függetlenítsük magunkat a világ mocskától és igazságtalanságaitól. De a bejegyzésben alaposan és őszintén igyekszem kezelni a témát, és nem hallgatom el a függetlenedés nehézségeit sem.

„Az igazság kimondásának veszélyeiről” - hangzik egy másik érdekes cím, és bár szemléletesen fejted ki, olyan érzésem van, hogy itt elhallgatsz valamit.

Kinek nincsenek titkai, kisebbek vagy nagyobbak? Kinek nincsenek olyan cselekedetei, amiket nem szívesen tesz ki az ablakba? Olyan dolgai, amiket szégyell, és nem mond el másoknak? Például nagyon szerethetünk valakit, mégis elkövethetünk ellene olyasféle rosszat, amit indulatból tettünk – akkor azt hittük, az ő érdekében –, és amit később megbánunk és szégyellünk. De ezek itt csak a magánéleti titkolnivaló igazságok. Vannak a súlyos közéleti igazságok, amelyeket emberek tömegei, vagy csak bizonyos rétegek nagyon nem szeretnek hallani, mert nem szeretik, ha emlékeztetik őket például a régi bűneikre. Vagy gondoljunk az internetes közösségi oldalakra, ahol a csoporttagok az ellenvélemény szerzőjét sokszor virtuálisan meglincselik. Ha megengeded, én ebbe sorolnám a 14-es számú bejegyzést is, ami tematikailag nagyon idevág: Az ítélkezésről... A szálka és a gerenda esete mellett óva intek mindenkit attól, hogy az igazság teljes ismerete nélkül ítélkezzen másokról.

„Vigyázz a melldöngetőkkel!” – ezt mintha személyes élmény ihlette volna...

Nem, ezt csak a politika világa ihlette, amit analitikusan gondolkodó emberként figyelek. Magyarországon és a világban rengeteg olyan ember és csoportosulás van, amely a szöges ellentétét teszi annak, ami a hivatalos önmeghatározásából következne. Azt hiszem, a legelegánsabb, ha nem mondok példákat, mert akkor máris az előző kérdésed kerülne elő újra: Az igazság kimondásának a veszélyeit ezúttal is el szeretném elkerülni…

„A legjobbak jutalma: az erőszakos halál” – ezen kicsit megakadtam, bár szépen magyarázod. Ennek hogyan álltál neki?

Nekiállni igazán nem volt nehéz, mert az emberiség három nagy tanítójáról sok helyütt említést teszek a könyv bejegyzéseiben: Buddháról, Szókratészról és Jézusról.

Nem tudom megmagyarázni ennek a spirituális jelentőségét, mert nincs nálam a bölcsek köve, csak sejtéseim vannak. Mivel ezeknek az embereknek az istenek nagyon magasra tették a mércét, őnekik még a halálukkal és a halálukban is példát kellett mutatniuk. És a természetes halállal nem lehet példát mutatni. A legfelemelőbb Szókratész halála, mert bár méregpohár kiivására ítélték (természetesen hamis vádak alapján), megmenekülhetett volna, a tanítványai kimenekíthették volna, de ő nem élt a lehetőséggel, mert azt mondta, nem akar rossz példát mutatni azzal, hogy nem engedelmeskedik szülővárosa törvényének, még ha az rossz is. Ezért szeretett tanítványai körében kiitta a bürökpoharat, és meghalt. Hát, ha lehet ezt mondani: szép és felemelő példát nyújtott élete lezárásával… De mi most egyelőre életre ítéltettünk, és van még módunk életünkben gyakorolni a jót, s ehhez megfontolandó tanácsokat kaphatunk ebből a füves könyvből is.