Mögöttem zárt jövőm,
nyitott múlt előttem,
nyilam a semmi levegőfalába ütközik,
megáll

Apró ráncok a szemed sarkában. Szép vagy.
Szálanként fújt üveglap a kezemben,
lassan lépkedek feléd,
meg ne roppanj.

Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről

Ebben az álomban (meglehet) felébredek:
süllyedő, emelkedő hegyekre, betűkövekre
(kőbetűkre) lépve mindig egy-egy szigeten
találom magam; s ott, valamiféle szárazulat közepén

miáltalunk vagy
mi teáltalad lettünk
nem hagysz el minket
amíg mi nem akarjuk

Lábam előtt morzsával hangya küszködik;
korhadt fatönkön
ülök, mögöttem vízért tör le a gyertyán.
Velük tartanék az őket váró ködig

Ami hír a világról, azt a bőröm küldi,
azt is, hogy szalad át valami az arcomon
(neve még nincsen),
s számára ez a skin szubkontinens

Névtelen, kattogó huzatban
mintha láthatatlan sóderszemek
iszonyú nyomása
agyon, mellkason.

A Kárpát-medencét megbénító vihar miatt
Szükségállapotot hirdetünk
– Jelentette ki este Radák a sajtó képviselőinek. –
A Dunántúlon életbe lép a legmagasabb…

Egy nap, amikor elég öreg leszek hozzá,
hogy ne csak a verseimből, az életemből is
papírhajót hajtogassak, kék hegyek alatt,
borgőzösen, magamhoz ölelem a holdat

fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.

Fényképek a leghátsó szobában,
pillanatnyi vigaszpozíciók,
„szex, drogok, rokenroll.” Fekete
tetoválásokon elnyomott cigi.

Beszélgetés a modern magyar vizuális költészetről képversek, lettrista és konkrét költemények, valamint versposzterek alapján.

egy pillanat és szétfeszül az ég
villám csapódik az angyalokba
szétszórják viaszos szárnyukkal
felszabadulásunk szegeit

mintha a múlt
a kisiklott szándék
a szentimentális útvesztő
célkitűzéseink közé tartozott volna

Maga még nem hallotta, hogy a huszadik század 1989-ben, egyik napról a másikra véget ért? – Véget? – bámult el Dongó Fabricius. – Hát akkor ez, ami most van, az micsoda? – Ez a senki ideje – mondta most már kissé idegesen az ápoló. (Orbán Ottó)

Hosszú utamon feladatom
egy volt (magam szabtam):
a szorongás klumpáját
lerúgni lábamról. Nem sikerült.

Messziről jövök. Fölöttem az ég,
ónszürke, ólmos felhőkbe veszve.
Gomolygó, vándor énem keresve
egyre hallom a távoli zenét.

A férfi lélek – megfelelő lelkeket keres. Nem poligám, semmiféle „-gám”, csak úgy van. Engedi, hogy legyenek meg a dolgok. Erős, az európai kultúra által rá rótt lelkifurdalással persze.

Lennék inkább takarító, fényesre nyalnám a padlót,
Isten, mikor ideköpött, mind a két szemére vak volt.