Énekeljünk a vadászaton… – Horváth Előd Benjamin versei

 

 

Úgy kéne, hogy
elmeséljem az életemet.
Hogy x vagy y megértse,
de inkább, hogy én is értsem,
hogy miért kell a repülőből
kiszállnom, bele a semmibe,
valahol itt a láthatáron,
a kertem utazik velem
és egy abbahagyott átváltozásom.

(Közben álmomban vagy az elmémben
korcsolyázgatok a testeden.)

Jó lenne azt mondani, tavasz
jön, de tél jön. Hallgatnak
bennem az erek. Pedig
télen úgy kéne,
hogy húzódjunk közelebb,
egy város, egy szoba,
a szobában a tárgyak melegéhez,
és énekeljünk a vadászaton,
mint a téli farkasok,
vállaljunk fel pálinkát, kenyeret,
adjunk a zsákmányból mindenkinek,
rendezzük földi dolgainkat,
szemünkben tűz,
szívünkben ajtó, ablak,
csak akkor ki kéne szállni,
olvasni, utazni, kaját csinálni,
a fűszereket okosabban variálni,
ajtót nyitni, időt adni neked,
hogy x vagy y megértse,
de nem értem én se,
mit is kell elmesélnem,
mielőtt a kert, a virágok
lassan fölemésztik húsom
a téli farkasok nevében.

 

 

Gyorsfutamban két üveg vodka,
és még csak éjfél, összefüggő
minták sorozata, fekete angyalok
őrködése féltve őrzött elképzeléseim
felett („Hogy is gondolhatnám másképp?”
„Értsd meg.” „Meghülyülök.” „Nem lehet.”),
szárnyuk suhogása, egyedül
az elhagyott udvaromban, kaszkádok
sírása feltérképezhetetlen lépcsőházban,
ahogy a tudat, ez az egész,
még nem vagyok kész. Amfetamin
ízű tenger, homályos világítótorony
háttérben fehér fallal, arcok,
aztán a hirtelen kibontakozás,
ötoldalnyi nyers festék,
kárpitszakadás. Éhség. „Minden
attól függ, hol pozícionálod magad.”
„Csakugyan.” „Vagy csak attól,
amitől függsz, pozíciótól, formától,
Xanaxtól, összefüggéstelen minták
összefüggésétől.” „Nincs megállás,
kényszerítenek vagy kényszeríted
magad.” „Vérfarkasnak lenni első
holdtöltéig egészen jó buli.”
Nincs semmi, csak te meg én.
„Mindazonáltal eljön az idő,
amikor maradsz te egyedül,
és akkor azzal kell szembesülni.”
„Be kell látnom, hogy az evidencián túl,
miszerint minden összefügg:
nem függ össze semmi.”

Aztán elölről. És ez még csak az első üveg.
Fényképek a leghátsó szobában,
pillanatnyi vigaszpozíciók,
„szex, drogok, rokenroll.” Fekete
tetoválásokon elnyomott cigi,
de legalább valahol ősz van,
és felszállnak a fecskék.
Gyorsfutamban megtestesülnek,
éjféli társaság fehér fal előtt,
egy világítótorony, egy halál,
még kettő, egy távoli, nyári sör,
egy fekete angyal, ahogy tükörbe nézel,
egy véres éjszaka, ahol nem tudtál
mit kezdeni a csenddel. Amiben még
előtted minden, egy kegyelmi reggel.
Egy tölgyfa a hegyen,
aztán a zúgó tenger.

 

 

 

RIADT STOPPOSOK DENEVÉRORSZÁGBAN
kabai testvérnek

nem csinálni és nem érezni semmit
nem számolni le semmivel pontosan szépen
volna jó
de jobb nem lehetne
és nem lehetne rosszabb
valamihez kell az üres tér is ha volna
nulláról indulni egészen a presszó 53-ig
ha már nulla óra hét perckor
hármasban tüzelnek a macskák
méltóságteljesen és természetesen lelépni
kellene ha még elkerülhető
hogy utólag romantikus szájszaga legyen
egyismeretlenes egyenletként
gyorsan elintézni
halált macskát másnapot
csak semmi felhajtás dobok trombiták
semmi ünnepi beszéd
csak mintha kiküldenéd
a szobából a macskát
ha folyton halaszt az a körúti tavasz
folyton visszatrollkodja magát a havazás
folyton csak egy unikum kell még
a gondolat hogy valóban lehetséges
különböző méretű fejek között tájékozódni
esetleg
felvenni riadt stopposokat
félelmet reszketést
vagy riadt stopposnak lenni akit felvesznek
diszkréten utalni denevérországra
ha egyáltalán országnak nevezhető ez az egész
énföldemnematiéd
mindenkiföldje denevérigazság

de koccintani sosem lehet elégszer testvér
denevérekre stopposokra halottakra
tüzelő macskákra éjnek idején
tüzelő macskák
félelem és reszketés
tüzelő macskák
félelem és reszketés
nem csinálni és nem érezni semmit
a halál árnyékának völgyében
szar az egész

hogy aztán komolyan csak vigyorogni lehet
például azon hogy a g.g.allin
egy ennél is sokkal nagyobb vadbarom
hogy a pánikból hogyan lehet börleszket csinálni
meg a pánkból megélni
(és majd tapsolnak a tüzelő macskák)

hagyni hogy megöljön vagy megölni
vagy: is-is
minden újjászületésnél szagolni a macskapisit
hétszer hetvenhétszer
ameddig nincs bocsánat legalábbis
ameddig minden amit elhagyok mint a bumeráng
egyszer csak fejen vág
mindenféle sorskerékforgások
felkapott szoknyák elrugaszkodások
csontig lerágott csattanók ágyrugók
és bizonytalanul hosszú éjszakák után

mert milyenek az ezerévek?
nincsenek ezerévek
milyenek a százévek?
nincsenek százévek
milyenek a tízévek?
tízévek sincsenek
az évek? azok se
és milyenek a denevérek?
sötétek a denevérek
és milyen egy körúti terasz
egy női test csöndje az ágyban
miközben a konyhában
begyújtasz a kávéfőző alatt
és legyőzöd a szarvast?
egy fokkal jobb mint a denevérek

kolozsváron ülök egy udvaron
félig a földhoz kötve folyton
és félig fenn az égben
tökéletlen unalommal nézem
ahogy rügyeiket nyomják ki a meggyfák
fene tudja hányadszorra
a ház sarkánál kicsi szürke macska
felbukkan lesi mi jön
kacsintok neki leül nézzük egymást
mögötte hirtelen kinyílik a szomszéd ház ajtaja
és a kicsi szürke már el is iszkol
mielőtt kilépne rajta
a köcsög barom troll

lehet hogy voltam sokaknak
és magamnak is vérengző farkasa
de megnyugtató a tudat
hogy ezúttal nem én nyitottam ki az ajtót
ahol a denevérek alszanak

 

 

 

 

Évekig próbáltál neki az lenni aki vagy,
előhámozni valakit a rengeteg halálból,
elsietett mantrák és elforgatott jelzőtáblák
súlyos ködéből, tagadások és kakasszavak
hajnali labirintusából, keleten és nyugaton
ahogy kapaszkodtál, ahogy az égen láttad,
mindig elmenekült szemed elől, semmi.

Nem sikerült a tájékozódás, a nagy szökés,
ereidben terjedni kezdett a pánik fokról
fokra, amíg szívedbe harapott és maradt,
hogy mindent romba dönts, pedig azt hitted,
a te harcod más, mint a többi, a te célod
nemesebb és nem vagy önző, tudsz mindent,
amit a lélek és a test magában elrejthet.

De önző voltál, és nem maradt, csak a láz,
a keresgélés megsárgult lapok sorai mögött,
kiürült jelszavak, szomorúan viselt borosta,
önkéntelen felütések, közhelykorpuszok,
mindenféle referenciák az elkezdett változásra,
borfoltok, hamu mindenütt, hiány és dekkek,
erőszak, valaki más lettél, olyan mint a többi.

Mert nem te vagy az első, sem az utolsó,
semmi különbet nem hordoz ez a fáma,
amit úgy őrizgettél látástól vakuzásig, nem ti
vagytok az elsők, akik Twin Peakset néztek
szakításkor, nem te vagy az egyetlen farkas,
aki a gyanútlan lányszívből kiharapta a csodát,
nem ő, aki meghajszolt nőként elhagyta farkasát.

Elejét véve minden lehetséges feloldozásnak,
elutasítva a vérontást, ami érte volt, elhagyva
törvényt és hitet, hiányra cserélve bizalmat,
megtagadva a neki szánt végső ajándékot,
viselve testén harapások és karmok nyomait,
elrejtve szemében a porrá égett mesék hamvát,
magadra hagyott, veszett kutyát, hogy üvölts.

Hogy évekig próbáld megfejteni a semmit,
és menekülj és hajszolj és vonyíts és dideregj,
töltsd ki nyomorult idődet, viseld el, szokd meg,
ahogy a nyári égen átpattogzik a szürke háttér,
és megérkezik, hogy elkezdje mandátumát
az iszonyatos sötétség, mert minden vérontás,
halál, törvény, hit végleg elvesztette értelmét.

Hogy aztán leverve, egyedül még egyszer
a sötétség szemébe nézz, belehazudva a fényt,
hogy megrendítsd, és kihasználva az alkalmat,
szülhess mindent újra, szomorúságot, szerencsét,
megengedőbben emlékezz, de soha ne felejts,
hamu és iszonyat közt, vak hitből szelídítsd meg
veszett véredet, belátva végre: csakis magadért.