Ugrás a tartalomra

Karácsony-tagadó – Varga Melinda versei

KARÁCSONY-TAGADÓ
VARGA MELINDA VERSEI
 
 
ÉLRE VASALVA
 
Vékony fénycsíkon kúszik fel
a délután az ablakokra,
árnyékok sziluettjén elidőzöl,
lenyalogatod róluk a vakolatot,
amíg fel nem kapcsolják az utcalámpákat,
egy mesterséges tó tükrében gyakorlod
a mosolygást.
Előkészíted ezt is, mint a vasalt szoknyát
a hétfő reggelekhez.
Kár, hogy az álmatlanságot nem lehet
élére vasalni,
magadra ölthetnél egy csomó fölösleges éjszakát,
teleholdgombokat varrhatnál rá.
Jó vastag kabát lenne, nem szakadna el egyhamar
a zsebeknél a bélés.
 
 
 
REJTŐZKÖDÉS
 
Emlékek vöröse
szürke hókása ölén,
mint disznóölés után a vér,
mutatja a nyomokat, hogy ott jártak
valahol a mélységek vájataiban.
 
Véralvadásgátlót keresel a
szúrt sebekhez,
s némi csodakrémet,
a hegeknek ne maradjon nyoma
az nem lenne túl esztétikus. 
 
Nem mondasz semmit,
könyv nélkül tudod már,
hogyan kell
a fontos dolgokról hallgatni,
elrejtőzni, látatlanná válni,
idegen városok estéibe
sírni az emlékezést.
 
Büszkén viseled
ezt a maszkot is,
mint a megannyi többi
másikat.
Csak önmagad elől
rejtene már el valaki.
 
 
 
ESŐÁLOM
 
Gyakran álmodom
esős éjszakák
párás leheletével
ahogy odabújnak
a hátamhoz
fülem mögé tapadnak
arról mesélnek
hányfajta kékkel
írja a nap körül 
az idő 
kontűrjeit
szeretném
ha ilyenkor hasonlót
álmodnánk
 
Elképzelem
nyelvemmel
betűket rajzolok
mellkasodra
két szeretkezés között
amikor
hűsöl a vágy
egy lélegzetnyit
kint a fülledt
nyárban elpirulnak
porcelánarcú csillagok
mert egymáshoz
kapcsoltuk őket
és beírtuk 
az ezüst éjszakába
az ölelés csillagképét.
 
Te belülről simogatsz,
opálhajnallá szelídült
már a vérem.
 
 
 
HALÁLOS KÓR A VERSEN
 
Náthásak a szavak, kór ül minden mondaton,
írásjelektől és ékezetektől fosztotta meg őket a láz,
Lehet hogy ez maga a halálos influenza, ami a
fővárosban már követelt áldozatot.
A rímek homlokán hideg veríték, sárga fény.
Legjobb volna nem írni, nem szeretni többé.
Illóolaj lenni, idegen keblek selyme.
Kigyógyítanád a magad végleg a versből.
És a szerelemből is.
Elfelejtenéd örökre e mazochista hóbortot.
Robotember lennél.
De legalább nem lelki nyomorult.
Kábító cseresznyeillat
műanyag ablaknyílások alatt
ennyi a vers.
Betonerdőben akácvirágzás,
nájlonrongyok között ritka szövet,
amit sajnálsz felvenni a benzingőzös reggeleken,
és az alkohollila esték keserű szagához is túl elegáns.
Sose volt az őszben ennyi pátosz és rozsdaszín bágyadtság,
az utcákon túl tarka és fölösleges pompa,
senki nem figyel a levelek rakoncátlan játékára,
pedig kéjelegni is tudnak,
és bárkivel,
még bennük sincs
ennyi szentimentalizmus
mint benned,
a szobanövények társalgást is komolyan veszed
elhiszed, hogy van muskátli nyelv,
ami nem azonos a kaktuszéval
és a levendula az arisztokrata növénycsaládhoz tartozik.
Verseket gyártasz naponta a boldogtalanságról,
lehámozod magadról pillanatokig
a magányt,
hogy nincsenek közös vonásaid
az emberekkel,
nem vagy közéjük való, nem is voltál sose.
Hiába öltözteted folyton az emlékébe az utcát,
ha ő úgyis másra gondol.
Csak a jelenvaló pillanatból nőhet öröm.
Kár, hogy téged már ez sem boldogít. 
Olyan szánalmas ez a hangulat,
mint amikor kolozsvári
szürreális hajnalokon gyalog mész haza,
üveges szemeddel és dohányízű bőröddel
úgy festesz,
mint egy nagyranőtt kamasz,
aki túl komolyan vette magát.
 
 
 
DECEMBER  A DOMBMENTI  VÁROSBAN
 
Hideg levegő kúszik fel
a betonfalakra
átpréseli magát a réseken
lila szőlőszemek
roppannak össze a szájban
puha szeptemberrel
kenné be magát a test
levélszagú sárga nosztalgiával
takarózna
 
A Dombmenti város közepén
megsétáltatod az új frizurádat
mintha nem hozzád tartozna
talmi pótlék
hogy pőreséged elfed
végignézed az alig szuszogó öreg troliból
a zárójelekbe tett történeteid
és arra gondolsz jó volna naplót vezetni
hogy valami segítsen felidézni azokat
a dolgokat amelyeket hamar elfelejtünk
tekinteteket az utcán
koldusszemeket
cigányasszonyt
fenekedhez simuló
tizenéves suhancokat
a buszon
a kis dolgok metamorfózisát
 
Kocsmavilágításban a sörök
aranyhajú hercegek is lehetnek
árnyéka van minden pohárnak
és nyomós oka annak
ha kettővel több csúszik le a kelleténél
 
Más városokra gondolsz
ahová visszamennél azért a pillanatért
ami megtanított a tökéletes
mosoly szemantikájára
amihez képest a vers
persze hogy csak pótcselekvés
ha úgy tetszik szellemi maszturbáció
az Esővárosra gondolsz
ahol januárban rövid ideig
tudtad milyen a lebegés
azt szeretnéd ha ezeket
az apró örömspórákat össze lehetne gyűjteni
és belegyömöszölni egy parfümös üvegbe
ott illatozhatna mindig a nyakszirten és csuklón
 
A napkoptatta macskakövek
másoknak
tartják most a hátuk
hiába terítenél rájuk
jó vastag pokrócot és
feküdnél ki a térre
legfeljebb
hülyének néznének
a járókelők
nem ismernek már meg
még a vadkacsák sem
a sétatéri tónál
jegyet kellene váltanod
végre
hiábavaló halogatnod
az utazást.
 
 
 
KARÁCSONY-TAGADÓ
 
Alkudj ki az istennel, ne legyen most karácsony,
szaloncukor mázas ünneped felejts el egy időre,
giccses álmokat csomagol az üde hóesés, 
lábadhoz dörgölőzik a  csöndmacska,
ennyi csak a december hava most.
 
Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről,
alkalmi játszmáid fölé hiába öltesz
drága csipkét,
elfoszlik bársonya a mindentudásnak is egyszer,
míg önmagad tükörképében fürdesz,
az ölelésre hiába vágyakozol.
 
Ezzel a téllel leszámolsz majd mindennel,
mit az álság galoppjai hajtanak előre,
s meglásd a tavasz parfümében 
bimbót bont  igaz másnapod,
s az azúr éghotelben a nap majd 
hosszabb ideig villásreggelizik. 
Addig csak a mindennapok 
ködből csapolt savanyú nedűje 
oltja szomjad,
kölcsönkért derűvel vasalod ki 
az éjszaka redőit szemed körül.
Ne hidd, hogy a rémálmok hiábavalók.
 
Ha Isten úgy akarja nem lesz többé Karácsony,
és Krisztus vére sem hoz több bűnbocsátást.  
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.