Malcolm Lowry és Sylvia Plath találkozása a váróteremben: – Az emberi fortyogásban alattomosan növekvő, a belső nyugalmakat szisztematikusan feszítő Pokolkő: ön szerint (ki)műthető? – Ááá, nade, mordizomadta, sehejt, ejse, pfhuj, piha, kikérem magamnak!

Késő délutánba lovalta bele magát Budapest. Mindenki késett valahonnan, mert a pontosság úri szokása kiveszett a fővárosiakból. Föld fölött, föld alatt, a perisztaltikákban is hömpölygött a tömeg. Ősz végére járt. Még ha színesben is pompáztak volna a dámák, a nyákos, szutykos köd egyenszürkére mázolt volna mindent rajtuk. Egy szürke massza tulajdonképp. Ez volt a november közepi, pesti divat.

Ez a monolit hangot is adott. Suttogott, azt hiszem. Persze nem értettem, mit. A szobából kihallatszott a zene, ehhez társult a fura, rejtélyes sustorgás. Mint amikor észreveszed, hogy a hátad mögött rólad sutyorognak. Volt, hogy verekedtem emiatt. Rólam ne sutyorogjon senki! Lehetett volna a huzat is, de nem volt nyitva ablak a folyosón. A monolit négyzetes hasábra emlékeztetett, és térdmagasság fölött betöltötte a teret, oldalt és felül alig maradt pár centi a falig. Vagy három méter hosszan foglalta el a folyosót.

Az első szoba konyhaként is szolgált. Az asztalon volt egy liter tescós tej, egy nagy, kerek trappista sajt, szennyes edények. Egy használt bugyi, harisnyanadrág, fél pár tűsarkú körömcipő, egy Dosztojevszkij-kötet, a Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemle egy példánya, durván morzsásan és zsírfoltosan, meg egy kupac szakdolgozat. Kiderült, hogy a Kálmi itt lakik, ezzel a nővel. Ő volt a falu boszorkánya és uzsorása egyben. Hatvan körüli, sasorrú asszony volt, százötven centi, vagy annyi se.

Zrínyi szobájában könyvek és fegyverek, mily dicső dolog így élni, s halni meg! Az asztalon maréknyi pergamen hever, a fal mentén pedig sok páncél és fegyver. Kint furcsa szél üvölt, az ég vörösben ég, tudom, ezer torok harsogja végzetét. Az ég színét a tűz és vére festi meg sok száz magyar vitéz kihunyó testinek. Azaz balhé van.

„A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.” – Bene Zoltán novellája.

A szerzetesnő vezette ház nagytermét katonák foglalták le. Két szobalány többszöri figyelmeztetés ellenére bejárt hozzájuk. A szociális testvér elmagyarázta nekik, milyen lelki, erkölcsi káruk lehet ebből. Egyiküknek felajánlotta, elintézi, hogy átkerüljön egy másik otthonba, és ugyanolyan feltételekkel dolgozhasson, mint itt. Az akkor húszéves Erzsébet nem szólt erre semmit.

A rajongó ember önreflexió nélkül, ösztönösen ragyog, hadar, nevetgél, hangoskodik, akár a kisgyerek. Amikor ezt elhagyja, úgy érzi magát, mintha modoroskodna, mintha HD-minőségben hazudozna bele a nagyvilágba. Minden lassítás hatásvadászat, dörzsölt kiműveltség. Valahogy ezt a marhaságot kellene elhagyni, akár azt a széthajtott, kiidegelt napi életet, amelyben elkopnak az ember érzékszervei.

Üdv-receptek (hajlandóknak)! Krisztológiai krakk, puritán gebasz, gnóm grimasz, vegán viagra, fiktív lincs és eltűnt kilincs (ami nincs), hermeneutika és hermineutika (Hermina néni főzés közben Kierkegaard-t idézi…), sőt: hermetikus herpesz, majd gnózis-dózis: gondtalan fricskákkal és éneklő talicskákkal…

„− Emlékszel még arra a kopasz lányra? − kérdezte Pömpöm, és Ló Kornél emlékezett. Vékony csontú, törékeny teremtés volt, föltűnően jó alakkal. Arcának bájos, kislányos kedvességéből mit sem vont le a szemceruzával rajzolt szemöldök és a fejére úszósapkaként simuló sötétkék kendő.” – Bene Zoltán novellája.

Kifinomult lelkek a nők, annyi szent, mereng a zakós úr. Érzékeny lények, bólogat, a természet nagy túlélői. És végül is mindig kiderül, hogy a világot csak látszólag irányítják a férfiak, a háttérben, valójában…

Műanyag lapot tettek a fogai közé, hogy az áramvezetés közben össze ne koccanjanak, és meg ne harapja a nyelvét. Utolsó emlékképe Zsazsa nővér arca volt, amint kéri, hogy szippantson egy nagyot az orra elé tartott, fekete gumitölcsérből. Aztán már a kórteremben eszmélt, mellette a kezelőorvosa, Rhédey doktornő, aki elmondta Józsinak, hogy minden rendben zajlott, csütörtökön megismétlik, és összesen hat kezelést látnak indokoltnak.

A mulatság már javában tartott, mire odaértem. Pattogó tüzeken ökrök sültek, ragyogtak a homlokok a heves tánc izzadtságától, égtek a szemek. Tántorgó fiatal legény jött szembe velem, kezében fáklya. Vézna, részeges alak, de még volt benne öntudat. Fehér ruhában mentem, zöld levélkoszorúval. A hajam kibontva hosszan, hullámosan lobogott. Mások nem láttak, csak ő.

Nincs kedvem kinyitni a szemem. A fal felé fordulok. A szoba padlója mintha lejtene, és én egyre lejjebb és lejjebb csúszom rajta. Ha pedig felfelé kapaszkodnék, a padló bemélyed a kezem alatt, mint a gumi, nem enged magán fogást, én meg csak csúszom lefelé. Kiáltok, de mintha süket szobában lennék, minden szó hangtalan puffan odabent. Üres vagyok, akarattalan, gondolattalan.

Alig tettünk pár lépést az erdő felé, amikor olyan rettenetes, fájdalmas ordítás hallatszott, hogy hirtelen még a madarak is elhallgattak; csak egy vén, süket varjú károgása zavarta meg a csendet. Ijedten megálltunk. Szerencsére addigra utolért bennünket Jani bácsi és Rózsi néni. Megláttuk, hogy az erdő szélén valaki összegörnyedve jajgat egy bükkfa alatt.

Kertész Dávid mesél. Történeteket, amelyek egyszerre kortársak, meseiek és időtlenek. Kertész történetei tematikailag széles merítésűek: vámpírok és gulág, digitális Krisztus és galaktikus utazás – az író bátran feszegeti a prózanyelv és az elbeszélés határait, az időtlenségtől az idétlenségig és vissza. Mágikus szürrealizmus, sci-fi-elemek és kárpátaljai non-fikció izék, a paletta színes, a stílus gördülékeny – Kertész Dávid első könyve a mai sivár és komolykodó prózasivatagban igazi felüdülés, harlekin-oázis a galaktikus csavargóknak és a szövegek közt vándorló olvasóknak egyaránt.

„Parnasszus – Költőüdülő”, e kopott felirat volt írva a pléhtáblára. Amint meglátta a nagy had, artikulálatlan hangján ujjongani kezdett, pár méter múltán feltűnt a poéta-oázis.

Mindenki elhallgat, nyeldes nagyokat, várják, szóljak hozzá én is, hadd legyen még egy kis étvágygerjesztő a zabálás előtt. Nem elég, hogy kicsináltak, még fejezzem is ki hálámat, köszönjem meg az andalúziai kirándulást, hogy abban a vákuumban, ami a holnapi nap és a halál között vár rám, egy kis boldogságot még biztosítanak nekem!

Akkoriban még egyáltalán nem tudott mozogni, a szeme is csukva volt, mintha halott lenne. Az anyukájának. Ő meg csak nézte az anyukája arcát, ott, az idegsebészeten, az intenzíven, egy üvegfal mögül, és úgy érezte, fel sem ismeri.

Azt mindenki tudta, milyen viszony volt közte és Anna között, beszéltek róla, tűnődőn könyvelték el az eseményt. Ki egyet, ki mást mondott, de sok szót nem vesztegettek rá. Szerelmük útját senki sem egyengette. Nem tudta, azért szereti-e Annát, mert mindenről beszélhet vele, vagy azért, mert tömött ajkából szinte kicsattant a vér.