Átjárások / Montázsok…
Felhőbe gabalyodott test
illata… Találkozás az (egyik) Egy-
szarvúval, a legendás Angórakecskével,
a habfehér-rojtos káprázat-szőrmével,
1573-ban: ősi Babérligetek születése-
kor…
Ismét beszélnek hozzám (a bútorok is): beszélnek hozzám (ismét)… A fakérgek, repedések mindig is beszéltek… Ha odvakban bújtam meg, ezüst- és ólombaglyok csőr-villanására riadtam az odú-mély éjben s belémfolyt egy évezred… Ááá, az ősfákat kérdezd meg! Gyermekkor – évezred, ártér és ódon padlástér: összeér, fölszakad, összeér…
Ü! Á-áá, áramlat, lomb-vatta, kamaty, zavartagy, elme-flex, pépes keksz, remete-szex, hahaha-reflex, dada-tej, delej, ü, üü!
Sza-sza-szamizdat, hártyaomlás, kaviár, jár, ami jár: havi-ááár…
Csücsök, rücsök, bent csücsülök, aki-ami, remény-mami: fáááj!
- - -
Hommage-montázsok? – Ok!
- - -
A bokharai Abenhakán ismét megbökött. Álomfázisokon át bököd-lökdösött egy belső, grafitosan sejtelmes, gránátalma-sötét kertben, a félelmes-mély útvesztő felé… Igen, ő volt, a bokharai, aki, mint tudjuk: saját labirintusába tévedt és halt (el)… Tettes és áldozat! Borges görnyedt árnyéka éppen egy óriási, vak bogárra mutat…
A lassított fél-álom kisfilm címe: Átjut, vagy átjuttat? – …
A szív kielégítő működése (pedig) az írói teljesítmény számára tartogatott metafora... A gondolkodás, az írás végső soron állóképesség dolga. A melankolikus lény, aki úgy érzi, nincs akarata, úgy érezheti, minden romboló energiára szüksége van, amire csak szert tehet. – írja Susan Sontag: A Szaturnusz Jegyében című könyvében.
A Karl Kraust értékelő esszében (pedig) így ír Walter Benjamin: Ha a stílus hatalom, mely lehetővé teszi, hogy a nyelvi gondolkodás széltében-hosszában szabadon mozoghassunk anélkül, hogy közhelyeket mondanánk, akkor ez főleg a nagy gondolatok szíverejének köszönhető, mely a nyelv vérét a szintaxis kapillárisain át a legtávolabbi végtagig hajtja…
Rémlátomások tava, őrület mocskos mocsara! A spirituális tisztaság lepedőit mind elnyeltétek régen! – kántálja valaki… Majré Dzsoni köddé vált, a zárt ketrecből megszökött, vigyázat, a közös álmodókra közveszélyes, ön-álmaira ön-veszélyes! – üvöltözi a Pszichiátriai Klinika másodtitkárnője, az insomniában lebegő médium…
Malcolm Lowry és Sylvia Plath találkozása a váróteremben: – Az emberi fortyogásban alattomosan növekvő, a belső nyugalmakat szisztematikusan feszítő Pokolkő: ön szerint (ki)műthető? – Ááá, nade, mordizomadta, sehejt, ejse, pfhuj, piha, kikérem magamnak!
Ó, varázsmogyoró! Krémes kivonata
a fölszakadozott erekre, a végbél-
repedésre (áÁáüúAá)! Hasító, él-
es szúrás, én-vérrög-görcs – és ratatata…
Szerettem volna, ha tartanak tőlem, sőt, ha rettegik jelenlétemet: az éles tárgyak! – De nem és nemésnem! Átszurkáltak, döfködtek, nyársaltak, véremet vették minduntalan… Most a gumipárnákat kóstolom, a puha falakat fölfalom (ám, eközben az ápolók leterítenek)… Boldog kinbakut, boldog kinbakut! – kiáltozom a kötözések hevében
